Mészáros Tamás: Ne a tükröt szidd...
Spiró György: Csirkefej - kritika
Mindenből hiányzik valami. Ablakból az üveg, falról a vakolat, földből a növény. Semmi sem ép, semmi sem tartja az állagát. Szétmállik az eresz, kitörik a kockakő, elrohad a tető. Pontos, ismerős kép. Khell Csörsz díszlete nem túloz, nem szépít. Szenvtelenül valóságos. Külvárosi belső udvar — mondja a szerzői utasítás, jóllehet ezért a látványért nem kell a „perifériára” menni. Ez Krúdy kedvelt terrénuma, Fejes „ezerszer áldott” nyolcadik kerülete is lehet. A Ferenc- és Józsefváros ma, karnyújtásnyira a neonfényes Körúttól. Ott járunk el naponta: benne vagy mellette. Rajta vagyunk a képen.
A lepusztult házak között lepusztult életek. Egy darab kemény valóság, amivel úgy látszik, nehéz szembenézni — a színházban. Mert ami nap mint nap körülvesz bennünket, amit tapasztalunk és hallunk, az más, azt megszokjuk és elfogadjuk, sőt kifejlesztjük magunkban az immunreakciót; s az önvédelem konszolidálja a tudatot. Megtanulunk együtt élni mindazzal, amivel nem lehet. Például a lepusztult nyelvvel is, amelyben nem az a képtelenség, hogy olyannyira trágár — hanem az, hogy alkalmatlanná lett a rendeltetésszerű működésre: ember az embert immár nem képes általa megérteni. A kifejezés elemi lehetősége vész el a világ egy darabjából — és Spiró György színpada éppen hogy ezt fejezi ki drámai könyörtelenséggel.
A Csirkefej tehát annak a dramaturgiai paradoxonnak a feloldására törekszik, amellyel a naturalista színműirodalom már régóta küzd: a műalkotás szintjén átvilágítani, artikulálni olyan „életes figurák sorsát, helyzeteit, akik maguk valójában sohasem jutnak el egzisztenciális drámájuk megfogalmazásáig. Tudatosítani a nézőben olyan szereplők tudatállapotát, akik nem tudnak a tudatukról. Ehhez az írói feladathoz képest szinte könnyűnek tűnik teoretizáló, spekuláló, önmagukat szüntelenül élveboncoló hősökkel dolgozni. Aligha véletlen, hogy a kortárs magyar drámák (s most értsük ezen akár az utóbbi évtizedek színpadi termését) túlnyomó többsége olyan konfliktusokkal foglalkozik, amelyek az alakok — illetve az általuk képviselt író — „fogalmazáskészsége” révén működtethetők.
Spiró kényelmetlen felfedezése — miután ő is rendre megírta történetfilozófiai paraboláit —, hogy mai valóságunkból egyre nagyobb teret szakít ki az a világ, amelyet a primitív ösztönélet és a vele együvé kényszerülő, ám tehetetlen, pozitív életmintát adni nem tudó tanult tudat keveredéséből létrejött káosz, az értelmet-len hétköznapi agresszió határoz meg. Amikor a Csirkefej Vénasszonyát „tévedésből” az a Srác öli meg, akire vezeklésül mindenét ráhagyta, és ez a gyilkosság mindazok orra előtt történik, akiknek elvben hivatottaknak és alkalmasaknak kellene lenniük a megakadályozására — akkor valójában mindannyian nyomorult áldozatok. A Tanár, aki a tankönyvi irodalomelemzésből próbál életreceptet szónokolni maga köré, a Nő, aki kétségbeesetten védi azt a kopár magányt, amelytől annyira szenved, az Apa, aki hőzöngő, ostoba érzéketlenséggel teszi tönkre családját, a Törzs és a Közeg, akik elsősorban önmagukra vigyáznak — e sorsukkal kibékületlen, mélyen frusztrált emberek képtelenek bármire odafigyelni s egymás közelségét, egyáltalán: létezését tolerálni. Spiró darabja ilyen értelemben a végzetes meg nem felelés drámája; alakjai helyzetállapotuk egyetlen dimenziójában sem képesek humánus megnyilatkozásra. Köztük sem a szó, sem a tett nem kapocs többé — mindkettő torz, részvétlen és pusztító.
Egyetlen, emberséggel átszellemített alakja mégis van ennek a világnak: a Vénasszony, akit macska élettársának számára megmagyarázhatatlan elvesztése sajátos megvilágosodásra vezet. Meggyónja a Tanárnak minden bűneit, és megváltást keres egy jó cselekedetben. Spiró itt különös módot talál a naturalista dráma átpoetizálására, megemelésére: a tragédia nem egyszerűen a Vénasszony halála, hanem az, hogy a gyilkossággal egy transzcendentális síkon létrejött emberi akarat csúfoltatik meg ezen a világon. Mégis, a Csirkefej elembertelenedett közegében a Vénasszony hitbe kapaszkodó kiemelkedése, ösztönös törekvése a jóra nehezen kiküzdött, katartikus erejű írói vallomástétel a lehetséges morális érték mellett.
A Katona József Színház előadása a darabhoz méltó, kíméletlen látlelet. Nem könnyű szembenézni vele, mert a sajátunk. Nem könnyű tudomásul venni azt sem, hogy vannak korszakok, amikor a művészetben az élet áttételek nélküli, minél közvetlenebb ábrázolása jelenti az avantgárdot. Amikor elsősorban nem az idő és a tér asszociatív kezeléséhez, nem a forma rafinériájához, nem az elvont világértelmezésekhez kell alkotói bátorság, hanem ahhoz, hogy a valóság úgy, amint van, ábrázoltassék. Persze tükröt tartani a természetnek ritkán hálás vállalkozás. Már Gogol, a „fantasztikus realista” is így intette közönségét: Ne a tükröt szidd, ha a képed ferde! S az ő munkáiban némelyeket éppúgy nem a fantasztikum irritált, mint ahogy Zola sem szókimondó kifejezésmódjával keltett felháborodást. A realista megmutatás gesztusa az, amit minden korszak a legnehezebben visel el, és nyilvánvalóan színpadról a legeslegnehezebben, mert az eleven színész itt és most valósága tovább „élesíti” a kórképet. S ha az előadás teremtő ereje túllép az életről kialakított színházi sztereotípiákon, és maga is mintegy Életté válik, akkor épp a színház elfogadott kereteinek szétfeszítésével feszélyezi, hozza zavarba nézőjét. Zsámbéki Gábor rendezésében pedig ez történik.
Gobbi Hilda félelmetes azonosulása a sorsával megküzdeni próbáló Vén-asszony szikár szenvedélyével, Vajda László izgága Apájának beszűkült, számító kártékonysága, az Anya retardált közönye Csomós Maritól, a Srác fájdalmas kiszolgáltatottsága és elkeserítő primitívsége, ahogyan Varga Zoltán megéli, Bodnár Erika keserves fölényeskedése és szánalmas kiúttalansága a Nő szerepében — mindez a színpadi létezéstechnikának olyan átélt, megszenvedett intenzitásával jelenik meg, amelyet ma egyedül a Katona József Színházban tapasztalhatunk.
Zsámbéki merészen elvállalja a darab keserű humorát, Spiró stíluskötéltáncát is. Olykor nevetni engedi nézőjét, hogy aztán újra torkon ragadja. A nevetés persze éppúgy a kínos ráismerésból fakad, minta tovább már aligha fokozható feszültség. A rendezés pontos hangvétel- és ritmusváltásai éppúgy lényegi reflexiók a fő-témára, mint Spiró egyes mellékalakjai — mindenekelőtt a Tanár (Papp Zoltán), azután a tanácsi Előadónő (Ronyecz Mária), a Csitri és a Bakfis (Zsiros Ágnes és Szalai Krisztina), a Törzs és a Közeg (Újlaki Dénes és Eperjes Károly). Az ő viszonyuk a főszereplőkhöz egyszersmind viszonylatokat jelez: a kultúrához, a hivatalhoz és a rendhez való kapcsolatukat. Mindhárom elégtelen és értetlen, ideálok és gondolatok ugyanúgy nem lévén, mint bizalom. Nincs tehát, ami a Srácot a fejszés mészárlástól visszatartaná — Csirkefej ebben az előadásban csakugyan sorstragédia. S olyan színházi minőség, amely feljebb tette a mércét.
1986. december