Mészáros Tamás: Maga akart lenni

Shakespeare: Coriolanus - kritika

Éles, felülről-oldalról bevágó fények, mégis, mintha mindvégig sötét volna. Döngve csapódó fémkapuk, felmeredő vastraverzek; a színt különféle palánkok szabdalják. A terek valamiképp mindig lehatároltak, bekerítettek. Komor, sallang­talan képek. Coriolanus szűkre szabott világa. A város, amelyet szolgál, s amelyből kiemelkedik.

Az utóbbi a vétke — legalábbis azok szemében, akik Róma sajátos hatalmi struktúráját a kontraszelekció elvének megfelelően működtetik. Mert Coriolanus nem illik a gépezetbe, nem hajlandó csavarrá lenni benne. Tudja a saját értékét, és érdeme szerint várja a megbecsülést. Nem hízeleg senkinek, s nem hízelegtet magának. Nyers, szókimondó; nyíltan megveti azt a léhűtősereget, amelyik „mi vagyunk a nép” felkiáltással ingyen gabonát követel, és tribunusai manipulációi-nak engedelmeskedve mindig kijátszható adu a hatalmi játszmában.

A játszma pedig a kettős hatalom fenntartásáért folyik. A szenátus határozatlan, jellegtelen, jobbára elöregedett és elcsüggedt hangadói meg a népképviselet arro­gáns letéteményesei között működik valami kölcsönös belátás: utálják egymást, de a közös középszerűségben mégiscsak elműködtetik a társadalmi mechaniz­must. Hol az egyik fél tart jobban a másiktól, hogy meg fordítva — épp ez az érzékeny libikóka biztosítja a nép feletti uralmat. A népet ugyanis kifizetik azzal a látszólagos szabadsággal, hogy tribunjain keresztül beleszólhat az állam ügyeibe. Konzult is választhat például — akinek „szokás, forma és szertartás” szerint alázatosan kell folyamodnia a voksokért.

Coriolanus, akit kétségtelenül megillet a méltóság, elutasítja ezt a „cirkuszt”, amelyet méltatlannak érez. Mégpedig nem csupán önmagához, de a néphez is. Azután mégis kiáll voksot koldulni a piactérre, mert jóakarói rábeszélik. Ez az első hiba, itt adja fel először a meggyőződését. Eljátssza a komédia ráosztott szerepét — holott tudja, hogy nem lesz benne jó. S amikor a féltékeny tribunok visszavonják konzuli kinevezését, a várható módon reagál: indulatai ismét kiszolgáltatják. Maga segít egyre nagyobbra nyitni a rá váró csapda száját. A nép színe elé idézett Coriolanus újból akarata ellenére veti alá magát a procedúrának, újból provokál­ják, ő újból kirobban — végső ürügyet kínálva száműzetéséhez.

Székely Gábor rendezésében Coriolanus végzete ekként logikus és feltartóztat-hatatlan. Szigorúan a drámából kiolvasott értelmezés — mégis eltér a darab hagyományos felfogásaitól. Az egyiket Brecht tendenciózus átirata olyannyira szentesítette, hogy gyakorta még akkor is annak jegyében játsszák a művet, amikor megmaradnak a shakespeare-i eredetinél. Ebben a beállításban Coriolanus az a gőgös, nagyravágyó patrícius, aki „osztályhelyzetéból” eleve gyűlöli a népet — a tribunok tehát okkal félnek, hogy konzulként eltörli majd a kivívott szabadságjo­gokat. S amikor a sértett bajnok hiúságától hajtva átpártol az ellenséghez, kiérde­melt sorsa megpecsételődik: a volszkvezér méltán teheti el láb alól Róma árulóját. A másik használatos színpadi értelmezés ennek majdhogynem az ellenkezője: a hős Coriolanus okkal nézi le Róma csőcselékét: áldozatkész patrícius a gyáva és ingatag plebset; s végül saját arisztokratikus fennhéjázásának vermébe esik egy nagy formátumú, jobb sorsra érdemes ember.

Ám Coriolanus egyik nézőpontból sem tragikus alak, legfeljebb antipatikus tévelygő, aki végül is bűnössé lesz bosszú vezérelte árulásában. Mondhatnánk: voltaképp furcsa, hogy akár az óhatatlanul egyszerűsítő „hazafias” olvasattal, akár az úgynevezett „reakciós” változattal oly hosszú időn át beérte a világszínház. De hát igencsak ritkán játszották a darabot. Jan Kott szerint ennek két oka van: a Coriolanus Shakespeare legszárazabb, legridegebb műve, ugyanakkor tulajdon­képpen „nem fogadhatták el teljes egészében az arisztokraták s éppúgy a repub­likánusok sem”. E megállapítás igaz lehet, de hozzá kell tennünk, hogy a hiba a színházban keresendő, mert egyik vagy másik koncepció jegyében mindig is vulgarizálta a darabot.

Az az előadás, amelyet a Royal Shakespeare Company a hetvenes évek végén játszott, már bonyolultabban láttatta a címszereplő és a „köz” viszonyát. A rendező 'I'erry Hands felhívta a figyelmet egy nagyon fontos dologra — arra tudniillik, hogy Coriolanus tragédiája nem a volszkokhoz való átpártolásában keresendő. Nem az a drámai csúcspont, nem erre kell felépíteni az előadást. A nagyszerű Alan Howarddal a professzionista hős magányát játszatta el, azét az emberét, aki a kiválóságban egyedül marad, és azt kétségkívül penetráns, elviselhetetlen modor­ral kompenzálja. A társadalom pedig a külsőségek, a stílus után ítél, értékrendje felületes, ezért szükségszerű, hogy mindenki, akit Coriolanus kivételes minősége a maga átlagosságára emlékeztet, felhasználja ellene azt a fegyvert — ellenszen­ves pökhendiségét —, amit épp ő kínál. Kiszámítottan beleterelik a pusztulás­ba: olyan helyzetbe szorítják, ahonnan nincs más út, csak a másik tábor felé. És amikor törvényszerűen talaját veszti, az is törvényszerű, hogy a korábbi ellenfél mészárolja le.

Székely Gábor most mintha csak ezt a képletet rajzolná tovább. Ő is tudja, hogy az előadás kulcsát Coriolanus figurájának, lelki alkatának megfejtése adja, s csak másodsorban az, ami ebből következően megtörténik vele. A hős, akit Cserhalmi György formál, itt személyes etikai „programjában” hordozza a bukást. Mert „Maga akart lenni, semmi más” — ahogyan Aufidius, a lényeglátó volszk vezér mondja. Cserhalmi nem pózol, és nem gőgös. Hanem rátarti és dühös. Rátarti a maga erkölcsére, és dühös, mert a világé más.

Ez a Coriolanus megengedi magának azt a luxust, hogy az indulataiból él. Ami lehetséges a harcmezőn, de a társadalmi mozgástörvények a farizeusoknak kedveznek. Nem mintha Coriolanus nem tudná ezt: de téved, amikor azt hiszi, hogy a képességek, amelyek fölébe emelik a középszernek, az ő számára egyszer­smind külön szabályokat is garantálnak. Nem méri fel, hogy neki nem szabadna hivatalért folyamodni. Mert arra nem az ő megalkuvást nem ismerő, öntörvényű erényei érdemesítenek, hanem a római kettős hatalom zsákutcáiban taktikázva elboldoguló tribunok és szenátorok állandó konszenzuskészsége. Sorsa tehát akkor pecsételődik meg, amikor önnön személyiségét mégis meghazudtolva, próbál alkalmazkodni „a világ ritmusához”. Ez az igazi drámai vétsége, ez, amelyet önmaga ellen követ el. A mókuskerékből nincs szabadulás — és Cserhalmi játéka e keserű tapasztalás tragikumát sugározza. Visszafogottan feszült „alapállások­ban” és kirobbanó lendületekkel fogalmaz; mint valami ketrecbe zárt nemes vad, úgy keresi minduntalan a maga szabad terét, és újra meg újra megtorpan, amint újra meg újra bekerítik. Szemléletes koreográfia ez, és pontosan társul hozzá a színész tekintetében a tehetetlenség felismerésének egy-egy villanása, hangjában a fojtott kétségbeesés és a feltörő szenvedély.

Ez a kényes egyensúlyt tartó alakítás olyan, mint maga a produkció: fegyelme­zett, mégis érzelemgazdag. A rendezés képei, beállításai (Székely László saját, szikár stílusához hű díszletében) egytól egyig kompozíciók, minden esetlegességet kizárnak — mégsem kimódoltak, mert az átfogó értelmezés logikáját követik. Székely az előadás valamennyi szereplőjét helyén tartó színészvezetői koordináta-rendszerével s a tömeg, a csoportozatok mozgatásával is világosan kielemzi, hogy Coriolanus és látszólagos ellenfele, a nép, valójában egyformán megalázott áldo­zatai Róma igazi emberi esélyeket már nem biztosító társadalmi mechanizmusá­nak.

Rómán kívül pedig egy másik Róma van. A volszk „belpolitika” lényegében ugyanarra a srófra jár, legfeljebb nem a tribunok, hanem Aufidius manipulálja — Eperjes Károly súlyos, mégis hasadt figura. Csodálja és irigyli, becsüli és féli, tiszteli és gyűlöli Coriolanust. Valójában nem tud vele mihez kezdeni. Hát „kiiktatja”. Végtére is reflexei nem különböznek Sicinius és Brutus (Papp Zoltán és Balkay Géza), a befolyásukat féltő tribunok sunyi eltökéltségétól.

 

1985. szeptember