Mészáros Tamás: A magunk revizora

Gogol: A revizor - kritika

Koszlott falak, itt-ott beszakadt mennyezet, középen hosszú, bádoglapú asztal ócska székekkel, mögöttük a mindenhonnan oly ismerős, viharvert munkahelyi öltözőszekrénysor; egészen hátul, a bejárat fölött száradó holmikkal teli fregoli. Balra, oldalt, nyitott liftakna; egy ki tudja, mikor elakadt, kissé félrebillent felvonó lóg benne. A színpad másik oldalán, elöl, plafonra szerelt ventilátor hosszú szárnyai kavarják lomhán az álló leget. Friss lég ugyanis aligha van itt; minthogy sehol egyetlen ablak vagy látható szellőzőnyílás. Az egész alagsort áthatja valami reménytelen, időtlen áporodottság.

Khell Csörsz díszlete tulajdonképp szigorúan realista, hiszen minden egyes eleme kínos pontossággal mai életünkből vétetett, de éppen mert ilyen tömény együttesükben tálalja elénk egy szétmálló világ rekvizítumait, az összhatás szinte szürreális, a színiatmoszféra sűrűbb, a látvány bizarrabb, mint a valóságban. Ez a felsrófolt hitelesség nem idegen Gogoltól; nevezhetjük annak a bizonyos fantasz­tikus realizmusnak is, amelyről például Tovsztonogov — egykori nevezetes rende­zése kapcsán — úgy beszélt, mint A revizorban megteremtendő színpadi világ alapkövetelményéről.

Most, a Katona József Színházban Zsámbéki Gábor is ezt avalóságon túllendülő valóságot keresi; egy jellegzetesen jelen idejű, ugyanakkor általános közeget, a keserves mucsaiság kvintesszenciáját. Nem véletlen, hogy ebben az előadásban a polgármester darabvégi, kétségbeesett kifakadását — „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” — nem a többi szereplő felé, hanem a közönséghez fordulva üvölti Blaskó Péter elgyötört hivatalnoka.

Mégis megkerülhetetlen a kérdés: miért szállítja le A revizor világát ez a rendezés ennyire — a szó szoros értelmében az alagsorba? Miért teszi, bárha a túlfokozott realizmus eszközeivel, ennyire valószerűtlenné a helyszínt csakúgy, mint a Szakács Györgyi tervezte — s egyébként, az adott elképzelésen belül tökéletesen és szellemesen figurateremtő — ruhákat? Hiszen nyilvánvaló, hogy ez a járási vezetőgarnitúra nem így lakik, nem így öltözik, kivált, hogy még a korrupció áldásait is élvezi. Mind a berendezési tárgyakra, mind a szereplők megjelenésére sokkal inkább a pucc, a flanc, az ízléstelenségben is megmutatkozó kivagyi költekezés nyomai volnának ismerősen jellemzőek.

Arról a kádertársaságról viszont, amely itt megjelenik, túlzás nélkül elmond-ható, hogy „a cipője mellett sétál”. Kopott, szedett-vedett, agyonhordott darabokat viselnek — ekként a járásbíró (Vajda László) inkább éjjeliőrnek tűnik, a postamester (Rajhona Ádám) mintha valami piszkos fusimunkából jönne, a kórházi főgondnok (Balkay Géza) jól fésült téeszsofőr, a tanfelügyelőt (Gelley Kornél) az aggok menhelyén öltöztették, Dobcsinszkij (Végvári Tamás) és Bobcsinszkij (Szacsvay László), a két földbirtokos most szállt le a traktorról, a járási orvos (Benedek Miklós) amolyan deklasszált, talponálló-törzsvendég értelmiségi külsejét hordozza. Maga a polgármester pedig legfeljebb egy vidéki kisüzem raktárvezetőjére hasonlít. Mindezek a külsőségek annál is inkább döntő jelentőségűek, mert e játékmódjában összehangolt, erőteljes színészi jelenlétre épített előadásban szerencsére nem maradnak pusztán külsőségek. A díszlet és a jelmezek levegője szinte beleivódik a szereplőkbe, mindenki magán és magában hordja a környezetét; jellemekbe, figurákba és gesztusok­ba oltja át ezt a beltenyészetet. Vagyis az itt látható világ önmagán belül dermesztően hiteles.

És hiteles az átfogó rendezői koncepció felől nézve is, melyet megvalósít. A szereplők erősen hangsúlyozott „szociológiai áthelyezése”, radikális társadal­mi fokozása ugyanis csak azzal magyarázható, hogy Zsámbéki továbbgondolta A revizor maiságának, a „Magatokon röhögtök!” igazságának logikus követ­kezményeit. Ezért, hogy nála nem egy város vagy járás vezetői, felelős beosz­tású tisztségviselői, azaz nem a „hatalmi elit” tagjai kerülnek viszonyba a revizorral, illetve a tőle való félelemmel, hanem éppenséggel az úgynevezett egyszerű emberek, a mindennapok figurái. Maga a társadalom vizsgázik le „revizorból”; mi, mindannyian, akik a zsigereinkben érezzük, hogy kisvilá­gunk nem állná ki az objektív, külső megítélés próbáját, akik jól tudjuk, hogy csak addig leplezhetjük alkalmatlanságainkat, hanyagságainkat, félig-meddig‑ ségeinket, ide-épp-jó-lesz-megoldásainkat, amíg önkörünkben, egymás között maradunk, a magunk teremtette normákkal.

És ezért választanak ennek az előadásnak a szereplői revizort maguknak, a maguk képére és hasonlatosságára. Ezt a Hlesztakovot (Bán János), ezt a végül is jól kezelhető, kapzsi, de készséges mitugrászt nem elsősorban a félelem szüli, hanem az embereknek az a vágya, hogy ha már lennie kell, hát legalább olyan legyen, aki közülük való. Aki éppolyan alpári, éppolyan kenhető, mint ólt; aki éppannyira nem felel meg annak, aminek hiszik. Zsámbéki rendezése azt mutatja meg, hogyan hasonít magához mindent ez a nagyon öntörvényű, természetében nagyon zárt és homogén világ— még a felügyeletére hivatottakat is. Bán agresszíven paprikajancsis Hlesztakovjának revizorrá emelésével ez a színpadi társadalom voltaképp a saját „énképét” vetíti ki.

És ezért több egyszerű ötletnél az előadás befejezése is. Ez az új, kétségkívül eredeti megoldás, amely szerint az igazi revizor (Máté Gábor) már az utolsó jelenetben, a leleplező levél felolvasása alatt némán elvegyül a társaságban, szem-és fültanúja a kirobbanó botránynak, majd amikor felszólítja az egybegyűlteket, hogy egyenként fáradjanak utána, és átjárónak vélve, óvatlanul belép a liftaknába, akkor a tanfelügyelő, az állandósult delírium bambaságából egy pillanatra felré­vedve, remek reflexszel, egyetlen gombnyomással kioldja feje felett a súlyos fülkét. A hirtelen lezuhanó vasszekrény alól még egy kiáltás sem hallatszik. Elintéztetett.

Az alagsori világ kiiktatta a csakugyan felülről jött kívülállót, a kérlelhetetlennek vélt másfajtát. Így törvényszerű: ennek a társadalmi képződménynek létérdeke, hogy ne kényszerüljön valódi vizsga elé. A reflektorok kialvó fényében még látjuk a hatalmas ventilátor egykedvűen, de rendületlenül továbbforgó lapátjait.

Az értelmezés következetes gondolatmenetében és az annak megfelelően ki-dolgozott, átélt, szenvedélyes és eleven játékban, tehát végső soron a rendezésnek a színészi munkában megnyilvánuló eredményeiben igazolódik az előadás. Blaskó energikusan végigvitt polgármesterében, ebben a riasztó kisszerűségé-ben is kegyetlen ragadozóban (lásd például nagy kettősét Hollósi Frigyes egyszerre tenyérbe mászó és kiszolgáltatott kereskedőjével), Básti Juli számí­tó, falusi vampra vett polgármesternéjének ordenáré magakelletésében és mind a többiek műgonddal kivitelezett, karakterizáló játékaiban. A komédia félelmetessége mégsem a cizellált részletekben, hanem az általános mentalitás, az egész vircsaft leképezésében jelenik meg, mégpedig oly érzékenyen és szug­gesztíven, hogy ezzel a minőséggel a rendezés majdnem sikerrel hidalja át a saját koncepciója és a dráma sajátosságai között mégiscsak meglévő távolságot. De csak majdnem.

És itt nem is csak arra gondolok, hogy a szöveg egyes, korabeli társadalmi viszonyokra és az általuk meghatározott figurákra való utalásai ebben a színpadi miliőben egyszerűen anakronisztikusak. Bár ezt az ellentmondást a játék stílusa akár fel is használhatná; kifejezetten építhetne a minket Gogol alakjaitól elválasztó időbeli távolság, illetve a hozzájuk közelítő lényegi azonosságokban rejlő groteszk lehetőségeire. A rendezés azonban nem él egy ilyen áttételesebb, megmuta­tóbb, mondhatni brechtiánus játékmóddal, amely éppen hogy hangsúlyozná a mai színház viszonyát a múlt századi szöveghez, de ezért valószínűleg nem is kárhoztatható: ez a törekvés alighanem egy másik produkció kereteibe illenék. De ha már ezt az effektust nem működteti az előadás, akkor célszerű lett volna kisebb húzásokkal finoman „átkozmetikázni” a textust, mert a termé­szetességre törekvő színészi ábrázolatokat olykor aláaknázza némely itt és így természetellenes szövegkitétel — például az udvarral, a cárral, a vallással, a hintókkal kapcsolatban.

Fontosabbnak tartom azonban, hogy a szereplőknek a Gogol által meglehetős pontossággal körülírt viszonyrendszere ebben a felfogásban jószerével nem mű­ködik; újabb és egyenértékű viszont nem jön létre. Horváth József Oszipjáról, erról a csólakó véglényról például elképzelhetetlen, hogy bármije lenne ennek a Hlesz­takovnak, nemhogy a szolgája. De a polgármesternek és hivatalnoktársainak kölcsönös érdekviszonyai is túlságosan konkrétan jelennek meg a gogoli szöveg-ben ahhoz az általánosabb mentalitásbeli közösséghez képest, amelyról Zsámbéki rendezése szól. Egyáltalán: nagyon nehéz a gátlástalan harácsolás alaposan mo­tivált tényezőjét, mint a dolgok tétjét és mozgatórugóját, nézői tudatunkban ennyire háttérbe szorítani. Nagyon nehéz eltekintenünk attól, hogy Gogol figurái — datáljuk őket bármely korból — mégiscsak azért rettegnek a revizortól, és azért készek azonnal komoly sumákkal megvesztegetni, hogy fény ne derüljön külön-féle, nem is jelentéktelen sikkasztásaikra, kétes ügyleteikre. A néző, ha általában megérti és megérzi Zsámbéki elképzelésének lényegét, annak fényében persze megmagyarázhatja magának az egyes zavaró momentumokat.

De nemegyszer a koncepció felől kell visszaigazolni a jelenetek spontán élményét — s a színházban ez mindig arra vall, hogy valami erőltetettség van a megvalósításban.

Mindennek ellenére ez A revizor-előadás eléggé el nem ismerhető alkotói igényességgel született: jórészt megszabadította a drámát kiürült játékhagyomá­nyaitól, lezártnak hitt értelmezési tartományából pedig új utakat nyitott.

1987. december