Mészáros Tamás: Mindenki Mert?

A három testőr

Keveset mondok, ha kijelentem: szeretem ezt a Dumas-regényt. Az ember írókat és műveket igazán, felelősen csak felnőtt érzelmeivel tud megszeretni, akkor, amikor már a világgal, az élettel is kialakult valamilyen kapcsolata, nem csupán az irodalommal. De hátA három testőrt a gyermek- és az ifjúkor határán olvassuk el, és inkább átadjuk neki magunkat, mintsem befogadjuk. Mint annyian mások, annak idején én is faltam D'Artagnan történetét, s be sem tudtam telni vele; mikor aztán hallottam, hogy folytatásai is vannak, amelyekben már a megragadó gascogne-i hős fia is szerepel, akkor zsebpénzforrásaim áldozatos koncentrálásával „kéz alatt” megszereztem a régi, díszkötéses sorozatot is, miáltal kortársaim között bízvást a téma szakértőjének számítottam.

Mindezt nem azért mondom el, hogy felvágjak Dumas-ból, hiszen ezzel a „szakmai jártassággal” a múló időben egyre kevésbé lehetett dicsekedni. A fel-nőttkor meghozta az irodalmi élményeket, az úgynevezett műélvezetet, eszmékkel és elméletekkel, tudással és tudákossággal, a tartalom és a forma körüli kutako­dásokkal. Egyszóval, belőlem is nagyképű olvasó lett.

A három testőr azonban — csodák csodája? — megmaradt bennem érintetlenül. Nem irodalomként őrizte a tudat, hanem egykori alapélményként. És azt hiszem, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Ma is vállalom — noha nem merem újra elolvasni. Mert a végén még óhatatlanul elemezgetni, ítélgetni kezdeném Dumas-t, az írót. Holott — tűnjék bár paradoxonnak— őhozzá nincs közöm: nekem Athos, Porthos és Aramis, a bíboros és Milady, Rochefort és Buckingham, no meg persze D'Artagnan lovag világához van affinitásom, még pontosabban, azokhoz a hangulatokhoz és érzelmek­hez, amelyeket annak idején keltettek bennem. Azokhoz az izgalmakhoz és borzon­gásokhoz például, amelyeket a titokzatos Athosnak köszönhetek, ahhoz a személyes elégtételhez, amit D'Artagnan győzelmei nekem szereztek meg.

Lényeges, hogy mielőtt a Katona József Színház produkciójáról szólnék, valljak az én testőreimról. Mert igaza van a rendező Babarczy Lászlónak, amikor egy nyilatkozatában mítosznak nevezi a bennünk élő történetet. És minden további „tárgyalásnak” csak úgy van értelme, ha emelt fővel csatlakozom hozzá: igen, A három testőr számomra is mitológia immár, a „becsület mezejének” küzdel­meiről. Aki nem ezzel a naiv empátiával (értsd: ártatlan beleérzés) viseltetik a mű iránt, az jobban teszi, ha a színházba se megy el, mert ott hiányozna neki az elengedhetetlen élményalapozás.

Vagyis, nem volna mivel szembekerülnie. Hiszen ennek az előadásnak éppen ez lehet a tartalma: hogy tudniillik, mégis újraolvastatja velünk a kamaszkori ideálgyűjteményt. Nézzünk bele mai szemünkkel ebbe a vágyott idillbe, ahol ha áldozatok árán is, de mindig győz a jobbik, ahol az ármányon kifog a tisztesség, ahol a barátság erősebb, mint az önérdek.

No mármost, én elfogadtam a kihívást. Avatott lélekkel, mint olyan néző, aki e figurák és helyzetek iránt mélységes elkötelezettséget érez. Mondhatni, romanti­kus elkötelezettséget, ami ugyanakkor párosul azzal a mazochista vággyal, hogy megméressen a színpad életrevalóbb iróniája által.

Minek kertelnék? Keserűen csalódtam. Nem azén testőr-mitológiámban — arra felkészültem. Abban csalódtam, hogy nem engedtek józanul csalódni. Az elő-adásban csalódtam, amiért egyszerűen elviccelte a dolgot, ahelyett hogy megvaló­sította volna azt, amit vállalt: A három testőr reális átértékelését, felnőtt hasz­nálatra.

Félreértés ne essék, nem valami komolykodó koncepciót, még kevésbé a lektűr „leleplezését” kérem számon. Az én bánatom az, hogy a Dumas-regény szimpla paródiáját kaptam. És ez kevés. Megkockáztatom, hogy ezért nem is érdemes hozzányúlni az anyaghoz. Mert kifigurázni végső soron akár aKarenina Annát Is lehet, Shakespeare-t is és az operettet is. De ma már egy operettparódiát is unok, hiszen nem közöl semmit, legfeljebb azt, amit úgyis tudok, hogy teszem azt, ne vegyem Stázi baronesszt komolyan. Rendben van, nem veszem. És derülök, ha kell, Athoson is, és mulatok XIII. Lajoson, de minek?

Ez a Várady Szabolcs-féle adaptáció — amelyet 1974-ben Kaposvárott már bemutattak — a formáját és a lényegét tekintve nem több, mint egy diákpamflet stílusának átvállalása. Félórányi patron van benne, addig szórakoztató, aztán

kifullad. A további két és fél óra már csak repríz, ismétlése a kajánkodó hangvé­telnek. Versszövegei csak kisebb hányadukban frappánsak. Zenéje (Hevesi András munkája) Weill és Dessau halvány utánérzése. Az egész anyag kanavásszerű vázlat, ami még nem volna feltétlenül hátrány, ha olyan szituációkereteket nyújtana, amelyeket egy sajátos nézőpontból a rendező és a színészek valóban kitölthet­nének.

Babarczy a poénszerzés nézőpontjából töltöget. De a figurakarikatúrák és a jópofa anakronizmusok — a lovasok bicikliznek, a vitorlát porszívószél dagasztja, Milady tornatermi lovon lengve csábítja D'Artagnant stb. — önmagukban legalább annyira semmitmondóak, mint a ruhák „maias” utalásai. S a gimnasztikus mozgások, szellemes vívójelenetek, bármily jól kidolgozottak, nem feledtethetik az alapvető hiányt: a színpadi helyzetek nem reflektálnak A három testőr míto­szára, pusztán elélcelődnek rajta.

Tartalmi leleménynek a két játékvezető beállítása, vagyis a testőrök és a gárdisták többmenetes meccsének a levezetése is meglehetősen sovány. Végtére ez sem több, mint ötlet. És működésében gyakorta nehézkes, felesleges, szellem­telen. Némely megoldások — mint például a királyi pár s Buckingham emeletes bábuvá kreálása — technikailag nem elég ügyesek, a játékban pedig csak gagek maradnak.

Ami „mondanivalója” van a produkciónak, azt legfeljebb eléneklik, esetleg felmondják. Így a nyitó dalban szó esik a becsület mezejéről, és a felesége besúgójává programozott Bonacieux-nek is akad egy figyelemre méltó prózai betétszáma. Egyébként a lelkiismeretesen koreografált fölfordulás (ezt a műfaji megjelölést használja a plakát) uralja a színpadot. Ízléstelenségek neni esnek, és a csattanókon sokszor nevethetünk. Épp ezért, mi tagadás, van olyan színházunk, ahol ez a bemutató az utóbbi húsz év legsikeresebb produkciójának számítana.

Ám a Katona József Színház társulatától ez legfeljebb egy elfogadható ujjgyakor­lat. A színészek dicséretesen igyekeznek — féleredménnyel. Holott a szereposztás nagyszerű. De Gáspár Sándor csakugribugri D'Artagnan, Helyey László Micimackó Fülesének rezignációját oltja Athosba, Újlaky Dénes (Porthos) és Dörner György (Aramis) fanyaran kedvesek. Csábos vampot alakít Bodnár Erika (Milady), kellően sima Richelieu-t Benedek Miklós. A király Papp Zoltántól egy modorban megol­dott. Olsavszky Éva mintha kínlódna a királyné lapos, mégis humorosra erőltetett szerepében. És a játékvezetők Stan és Pan-osra vett párosa is "túlforszírozott"; Vajda László csinálmányosan vidor, Szacsvay László pedig akkor élvezetes, amikor remek figuraskicceket adhat elő.

A Katona József Színház előadása mindazonáltal vonzani fogja a közönséget, mert kétségkívül nem rossz mulatság. De sajnálható, hogy ezt a jó kedélyű eredményt mégiscsak egy alacsonyra állított léc átugrásával éri el. A három testőr megérdemelte volna, hogy eredeti szelleméből több kerüljön a színre, hogy az előadás először megjeleníse a hozzá tapadó illúziókat, megidézze átélhető konfliktusait - és aztuán, ha úgy tetszik, rendre kifordítsa azokat, a fonákjáról közelítve a dumas-i érkékrend mai esélyeihez. Hogy lássuk, mire is jutunk péládul a híres jelmondattal: "Mindenki egyért, egy mindenkiért!"

1982. december