Kovács Dezső: Üresség, unalom, vér
Tankred Dorst: Paul úr
Paul úr üresjárataiban, míg a címszereplő a kanapé és a teaforraló között pendlizett, tollászkodott és tüsténkedett, bevallom, megpróbáltam magam elé képzelni a német polgárt, akinek gondosan megdolgozott ízlése vélhetően életre hívta Dorst díjakkal ékesített darabját. A német és az európai színpadokon oly sikeres opus legalábbis arról tanúskodik, hogy eme nézői igény kielégítéséhez mindenekelőtt egy meglehetősen extrém történetre van szükség, amin szörnyülködni lehet, aztán néhány különc figurára, akinek különlegességére és/vagy elesettségére rá lehet csodálkozni, továbbá a nem túl bonyolult sztorit lehetőleg picit el kell emelni a valóság síkjától, abszurdba hajlóan, de azért úgy, hogy a pozitív drámai (társadalomkritikai?) mondandó a napnál világosabban „átjöjjön" a rivaldán, és hát kell még egy kevéske horror, a néző aktuális ingerküszöbének megfelelően, de az is inkább ornamentális elemként, posztmodern játékba kódoltan.
Dorst színházi professzionalizmussal megírt darabjában egy, a világtól rég visszavonult, slampos és potrohos öregember szöszmötöl gyártelepből lerekesztett odújában, heverészéssel, teázgatással, olvasgatással múlatja a megállni látszó időt, klasszikusokat hallgat, vénkisasszony húgával pörlekedik, amikor is - láss csodát! - megjelenik egy mosolygós fiatalember, s közli, hogy az ingatlan az ő frissen megörökölt tulajdona, amit át kíván alakítani üzlettársával, ehhez pedig előbb ki kell üríteni a lerobbant telepet. Paul urat persze mindez egyáltalán nem érdekli, beszélhet az ifjú akármennyit szerződésekről, tervekről, üzleti koncepciókról, még az sem kavarja föl, amikor a lelkesnek és naivnak látszó Helm előadja, hogy máshova kéne költöznie. Paul úr ugyanis a múltban él, pontosabban egy jelenbe átmentett, konzervált álomvilágban, amelyben meditálni lehet, filozofálni, lázas semmittevéssel tölteni a napokat, és legfőképpen nem érintkezni a külvilággal. A társadalmi miliőről, a játék külső kereteiről jószerével nem is tudunk meg semmit, csak annyit, amennyit a szelíd fiú meg locsogni szerető barátnője és rámenős üzlettársa közvetít. Na meg egy értelmi fogyatékos kislány, aki a közelben lakik, s aki szereti bevackolni magát Paul úr ölébe a takarókkal megpakolt öblös kanapén. Némi leegyszerüsítéssel azt is mondhatnám, hogy a tevékeny, nyüzsgő, agresszív, valamit létrehozni akaró célszerű élet stratégiája kerül szembe Dorst darabjában a szemlélődő, a világot ab ovo adottnak, mozdulatlannak és mozdíthatatlannak elfogadó életfilozófiával. A drámai alaphelyzet tehát csehovi fogantatású, ám Dorst darabjában természetesen nem eszmerendszerek és ideológiák csapnak össze, hanem nagyon is konkrét szituáció által mozgatott emberi szenvedélyek feszülnek egymásnak: a semmittevés masszív, puha gönceibe burkolózott Paul úr nem akar mozdulni, látni se akar senkit, míg Helm (és társasága) felforgatna mindent, hisz jog szerint bármit megtehet, mégsem jut semmire; hiába öli meg végső elkeseredettségében az öregembert, az rejtélyes módon kipusztíthatatlanul része marad a lerobbant miliőnek.
A mikrorealizmus gazdag eszköztárát ügyesen felhasználó színjáték íve épp azon a ponton bicsaklik meg, ahol a pszeudonaturalista játék hirtelen átcsúszik véres horrorba: Helm, miután minden ékesszólása és fenyegetőzése hiábavalónak bizonyult, elő-kap egy jókora baltát, s feldarabolja az öreget. Omlik a piros festék a színpadon, újabb és újabb csonkolt végtagokkal támolyog elő a megmámorosult, alkalmi gyilkos, ám az operából hazatérő, sznobériájába bódult vénkisasszony húg ügyet sem vet Helm vérfoltos ingére, a szellőzőrácson szétkenődött szemgolyót kidőlt kocsonyának nézi, folytatódik kitartó civódásuk és szöszmötölésük, mintha mi sem történt volna, s e ponton már nagyjából sejthetjük, hogy Paul úrnak előbb vagy utóbb elő kell cihelődnie valamelyik pókhálós sarokból. A széttrancsírozott végtagok meg ott hevernek egy-másra hajigálva a színpad hátterében, kilógó dramaturgiai lólábként, amellyel a szerző tenyerére veszi az ő akciófilmeken edzett, tévéhorrorra kondicionált, kényes ízlésű, ám borzongani szerető közönségét. Csak hát a szituáció vajmi kevéssé bizonyul működőképesnek, kimódoltan sekélyes és lapos marad, s a pszeudonaturalista játékot nem lendíti át az abszurd régiójába.
Ascher Tamás érzelemmentessé csupaszított rendezése hibátlanul kerüli ki a kínálkozó csapdákat, ám hiába dúsítja fel a meglehetősen szimpla és steril játékot aprólékosan kielemzett szituációk finomszerkezetének szikár rajzával, a darab alapvető fogyatékosságát nem tudja eltüntetni. A horror-szcéna applikált elemként lötyög e feszesre komponált, hidegen gunyoros és sokszor élvezetes előadáson - a címszereplő briliáns alakformálása sem feledteti, hogy amit látunk, az különnemű drámai minőségek furcsa egyvelege.
Haumann Péter kövérkésre fazonírozott Paul ura mentes minden nosztalgiától és romantikától, mondhatni, praktikus semmittevő. Az ő „semmittevése" persze roppant aprólékos elemekből áll össze végtelen kiterjedésű mozgásfolyamattá: maga az emberi teljesség. Megvan a maga ökonómiája, benső ritmusa, ívelése, horizontális és vertikális kiterjedése. Leggyakoribb alakzata a kanapén vagy a fotelon való keresztfekvés. De ne tessenek ám valami önfeledt henyélésre vagy összegömbölyödött heverészésre gondolni, amikor is az ember csak úgy lazán eldől, a nyaka alá gyűri a kispárnát, elengedi és átadja magát a lustálkodás gyönyörűségeinek. Nem. Paul úr úgy dől végig a fotelon, mint egy masszív zsák, kábé negyvenöt fokos szögben, kezeit, lábait szétdobálja, úgy, hogy azok tulajdonképpen függetlenednek a testétől. Intenzíven fekszik, önfeledt meditációjában is figyelemmel a testtartására. Elterülése nem fiziológiai, sokkal inkább világnézeti fogantatású: tesz a világra, hisz kívül van rajta - ezt játssza el Haumann a testével is.
Másik jellegzetes gesztusa a teázás: hátrairamlik a rezsóhoz, a bögrét két kezébe fogja, és amint nyammog, mintha szüntelenül rágcsálna valamit, nem kortyolgat, hanem eszeget a bögre tartalmából, apró szájmozgásában összefolyik a beszéd, a mammogás, a motyogás a rágcsálással. Lassan odébb kúszik, és szeszélyesen cikázik, tesz-vesz, fészkelődik, tollászkodik, rendezkedik, néha nekiiramodik, fel-veti a fejét, mintha veszélyt szimatolna, vagy hirtelen megvilágosodna előtte valami, végül némán magába roskad.
Haumann különösen Helm cserfes és empatikus barátnőjével folytatott évődései közepette mutatja meg briliánsan, hogy a tohonya hájpacni szellemileg milyen friss és ütőképes: míg Helm a szerződésről papol, barátnője pedig illegeti magát, Paul úr látszólag a teácskájával és az ágyacskájával van elfoglalva, ám közben minden porcikájával a lánnyal beszélget. Szenilisnek és habókosnak álcázza öreges rigolyáit, holott frissebb észjárású a céltudatos fiataloknál. A naiv és gyöngének bizonyuló Helm alig győz csodálkozni ennyi megrögzött maradiságon és elhájasult vitalitáson. Fekete Ernő mosolygósra és kissé erőtlenre veszi a figurát, holott szerepe szerint inkább a zsigeri vállalkozói ösztön és a humanista, moralizáló jó szándék benső vívódását kellene megjelenítenie. Tétovasága puhánysággá mállik széjjel, ami nem igazán predesztinálja a darabolós gyilkos skizoid szerepkörére. Üzlettársa Lukáts Andor pompás megformálásában sokkal egyértelműbb figura. Lenyalt haj, villogó, vastag szemüveg, hatalmas szivar, kimérten könnyed, célszerű mozdulatok: első pillantásra mintha csak Sui Tát látnánk A szecsuani jólélek Strehler rendezte előadásában. Lukáts Schwarzbeckje úgy erőszakos, hogy nem látszik rajta az arrogancia, lazán és fojtottan beszél, mégis fenyegetően, ingujjra vetkezetten esik neki, hogy lebontsa az üzemcsarnokból lett lakás papundeklifalait, és közben fegyelmezi magát, hogy úgy lássék, meg se kottyan neki a munka. Lukáts Andor kortársi érzékenységű vállakozója azt mutatja meg, hogy a kőkeményre maszkírozott üzletemberi arrogancia mögött micsoda slemil kispolgári pitiánerség és csököttség húzódik meg: neki, a jócskán középkorú seftelőnek csak efféle lecsúszott biznisz jutott.
Csákányi Eszter, mint mindig, megbízhatóan, éretten, gyöngyöző kacajokkal, a sznobériába menekült álkékharisnya révületével, no meg egy házisárkány zsarnoki precizitásával hozza a vénkisasszony húg, Louise súlyos figuráját, míg Pelsőczy Réka Lilója egy szappanopera fecsegős tinijét idézi.
Khell Zsolt színpadképei, Szakács Györgyi jelmezei messze elkerülik a lecsúszottság, a társadalmon kívüli lét romantikáját, szikárak és praktikusak, mint az előadás egésze. A szebb napokat látott kacatokkal megpakolt nyomorúságos odú szétrombolt csupasz falai mögül, amikor Schwarzbeck nekikesik a csákánnyal, egy ugyancsak lepusztult üzemcsarnok perspektivikus képe bontakozik elő. Es hát az ifjú örökös és az elszánt vállalkozó szerelése is meglehetősen viseltes: lehet, csak idő kérdése, s ők is belesimulnak majd Paul úr lepusztult álomvilágának apokaliptikus miliőjébe. Ezen a helyen nagy ótvaros szürkeség és romhalmaz lesz a világból, csinálhat bárki akármit. Ascher előadása persze szívderítőbb, színesebb, rétegzettebb és csúfondárosabb a darab sugallta közhelynél: Paul úr körkörös szöszmötölését szemlélve nyugodtan gyönyörködhetünk az emberi nyomorúság végtelen gazdagságában és gazdag végtelenségében.