Koltai Tamás: Májfolt

Vinnai András: Vakond - kritika

Valaha volt a dráma, ma már csak szöveg van. Nem tudom, hogy ez a változás önismeretből fakad-e, vagy divatból, de tény, hogy a mai színházhoz nem kell dráma, csak szöveg, sőt az se. A Karinthy-reklám sem olyan vicces többé: „Drámát Shakespeare, poloskát Dietrichstein irt legjobban". Biztos ez? Shakespeare még hosszú „í"-vel írt, de lehet, hogy a hosszú „í"-t is kiirtják, akik a nyelvhelyességi szabályok eltörléséért lobbiznak. „Adjátok fel, barátim, azt az i-t". Nincs szabály. Se helyesírás, se dramaturgia. Írom vers, ahogy jön. Írom szöveg, ahogy jön.

Vinnai András Vakond című szövege a Katona József Színházban elkezdődik hét tízkor, és befejeződik kilenc negyvenkor. Még aznap. Befejeződhetne nyolc ötvenötkor is, és eltarthatna akár éjfél után háromnegyed egyig. Esetleg tovább. Egy-két órával. Vagy nappal. Tavaly ez a szöveg még egészen más volt. Hosszabb. Azóta elvettek belőle. Igaz, hozzá is tettek. Tök mindegy. Ez egy fokuszálatlan, iránytalan szöveg, skrupulus nélkül írja magát. Ahogy Próbakő az Ahogy tetszikben akármeddig elverselget Orlando stílusában, a Vakond szerzője is láthatóan akármeddig elprózázgat a sajátjában, véletlenszerűen előhúzogatva (kalapból mintegy) a szellemes, drasztikus, eredeti, közhelyes, tartalmas, üres, gondolatébresztő, lapos, primitív, lapidáris stb. fordulatokat. Adva van a városba érkező szemészorvos, bizonyos Jeff Dawson (talán csak nem az „aranylázas" Dawson City a névadó?), aki elfoglalja állását a kórházban, de praktikusan csak két elmebeteggel, a kataton Vakonddal és a családi házát felgyújtó Mihail Gromovval foglalkozik. Nem mintha a többiek - a fehérmájú Gloria ápolónő és impotens férje, Buck, a bunkó biztonsági őr, a horgász-, szex- és tévébolond seriff, a tréfás dr. Brown igazgatónő vagy Gromov lánya, Sandra - normálisnak látszanának. Nem beszélve saját családjáról, versfaragó feleségéről, istenes fiáról és sátánista rockzenész lányáról, akik (másokkal együtt) időnként meghalnak, időnként föltámadnak. Figyelemre méltó szereplő az áldozatait leöntő és felgyújtó benzinkutas kéjgyilkos, Angelica, aki a kevéssé ismert Puccini-opera után kapta a nevét - énekli is az áriát olaszul -, de őt a seriff mindjárt az elején lelövi a szemorvos jelenlétében, ezzel darabhosszig tartó traumát okozva neki. Lassan összeszedhetjük a szöveg motívumait: benzin, leöntés, gyilkosság, szex, versmondás, család, őrület, halál, feltámadás. Ja - és Isten. Gromov mániákusan össze akarja hozni Jeff Dawson találkozását Istennel. A két férfi között valami megfelelést vagy kicserélhetőséget orrontunk, például cipőt váltanak, és egy családi jelenetben rövid ideig Gromov áll be Jeff helyére. A mágia is erősen működik, amikor például Sandra kartonfigurákkal eljátssza, hogyan gyújtotta föl apja a házat, s ő hogyan szúrta (vagy szúrná?) combon az apját, Jeff combjába is belefúródik a kés, ettől kezdve sántít. Az alaphelyzet tiszta Amerika, de Jeff azon vitázik a nejével, hogy a magyar Alföld érthető-e a versben, vagy jobb lenne síkságot írni, a családtagok Bornemiszát és Aranyt szavalnak, Kőműves Kelement emlegetik, odaföntről pedig Bessenyei Ferenc szólal meg az Úr hangjaként Madáchból.

Régi rossz szokás szerint kis ideig úgy gondolhatjuk, hogy ezt az egészet értelmezni kellene. De miért is kellene? Hiszen a világ értelmetlen, épp ez a tétel, ábrázolni lehetetlen, fölösleges próbálkozni vele. Őrült beszéd, és nincs benne rendszer. „Mert »őrült«, mi az? / Hanemha őrült lenni s nem egyéb." Ki az őrült, az orvos vagy a beteg? Hol a kórház, kint-e vagy bent? A rács melyik oldalán van a börtön és melyiken a szabadság? Kiben lakik az Isten? A kivágott nyelvű, kataton betegben, aki egyszer csak megszólal? Régi közhelykérdések, amelyek összefüggéstelenül egymásra hányva közhelyek maradnak. Vagy még azok se, csak lazán cinikus ökörködések, hogy ezt az értékcentrum nélküli kifejezést használjam. S ami egyetlen esetben igazolódna: ha törvényszerűség működtetné, dramaturgiai truváj, bravúros írói technika, körkörös szerkesztés (vagy ilyesmi) öntené csiszolt formába, mint - mondjuk, Stoppardnál -, esetleg kiderülne, hogy a párhuzamos szereplők vagy történetek hogyan érnek össze, hogyan fedik egymást, hogyan okoznak menet közben talányos feszültséget és menet végi meglepetést, nem várt megoldást, intellektuális vagy érzéki élvezetet, annak a felfedésnek az örömét nyújtva, amely az alkotó gondolat kibontakozását működtette, az ellenállhatatlanul feltörő mondanivaló mind teljesebb kifejezésébe fektetett energiát szította és így tovább. Persze akkor az már nem szöveg lenne, hanem dráma.

Az előadás felfedezési együtthatója körülbelül annyi, mint amikor a Jeff Dawsont játszó Hajduk Károly észrevesz valamit a földön fekvő (talán halott? ebben sosem lehetünk biztosak) felesége hátán, és konstatálja: „Májfolt", aztán kiáltva és önváddal a hangjában megismétli a szót, mintha már „angolul" mondaná, és erősen hibáztatná magát. A nonszenszhumor rendesen el van hintve a játékban, de furcsamód ellentétbe kerül a zsigereiben realista Gothár Péter rendezésének főbb elemeivel. Ami élvezetes - és addig tart, amíg a nézőtéren ülünk, vagyis nem hagy mélyebb nyomot -, az a Katona elsőrangú társulatának vérében levő portretírozás. Ahogy például Kocsis Gergely szédületes valósághűséggel túlozza el a biztonsági főnököt, s ebbe az is belefér, hogy egyszer a sapkájával együtt a haját is leveszi. Vagy ahogy Elek Ferenc - a Cohen testvérek filmjeibe illően - brillíroz az ironizált seriff szerepében. És persze Hajduk Károly is bitang jó színész, kivételes személyes jelenlétével felülírja az ürességet, miközben egy föltételezett kafkai világban tévelyegve (de jó is lenne, ha így lenne!) próbál eligazodni valóság és virtualitás, továbbá az identitáskeresés és a szexuális kihívások között. A végén benzinnel leöntve olyan hitelesen kér öngyújtót a nézőktől, hogy valamelyik előadáson majd csak lesz valaki, aki ad neki.

A többiekre sem lehet panasz. Jordán Adél gyorsöltözésekkel támad több új életre - a jelmeztervező Herédi Mónika egy revüszínház színes rutinját oldja meg jól -, makettszínházat játszik, és countryt énekel. Rezes Judit Szent Johanna-i daccal harcol az „alföld" szó használatáért, és könnyes megadással mond le róla. Pálmai Anna mint nimfomán ápolónő nosztalgikusan adja elő élvezetes megerőszakolásának történetét. Lengyel Ferenc igazi kontraénekesként áriázik (a szó itt ellenjavallatként értendő), Pelsőczy Réka kihívóan idétlen kórházigazgató, Kovács Lehel küzd Buck potenciájáért, Tenki Réka a sátánista lányt, Dankó István az istenes fiút skicceli föl. Fullajtár Andrea címszerepe kimerül abban, hogy idvezült mosollyal fekszik és kering láthatatlan irányítással gördülő villanyágyán, Fekete Ernőnek pedig (aki az eredeti változatban még címszereplő lehetett volna) meg kell elégednie Gromov nem létező pandanszerepével.

Gothár díszlettervezőként a Katona színpadára épített porond köré ülteti a nézőket, és négy, sugarasan besiklatott átlátszó plexilappal időnként elvesz a térből. Hogy ezáltal mit tesz hozzá a színházat létrehívó gondolathoz, azt talán megtudhatnánk, ha lenne benne ilyen. De efféle régimódi kacatot keresni az előadásban fölösleges, kizárólag az én hibám. My fault.

Élet és irodalom, LIII. évfolyam 9. szám, 2009. február 27.