Csáki Judit: Van tüzed?

Vinnai András: Vakond - kritika

Hiába: a megértést akkor is nehezen adja föl az ember, ha tudja, hogy a színház nem egyetemi auditórium, az előadás nem olyan előadás. Hajlandó megmozgatni összes érzékét, asszociációs tárházát és absztrakciós képességeit, a fantáziájáról, tapasztalatairól, emlékeiről és vágyairól nem is beszélve - de a végén mégiscsak szeretne egyetlen, bárha rövid épkézláb mondatot összerakni arról, miről is szólt a Vakond című előadás.

A díszlet nem segít ebben - fokozza a talányt. A Katona József Színház színpadán ugyanis - nem kis macerával - előállították a Kamra egyik lehetséges terét, vagyis egy stúdiószínpadot, amelyet négy oldalról fognak közre a lelátókon ülő nézők. Középen cirkuszporond, amelyet kényre-kedvre gerezdekre szabdalnak a becsúszó plexilapok.
Vinnai András számos operáción átesett színdarabja jelenlegi formájában olyan abszurd-groteszk keverék, amely minden erővel arra törekszik, hogy elvagdossa a valósághoz mégoly áttételesen és lazán fűződő szálakat. Ha tehát adva van egy szemészorvos, aki egy idegen város kórházába érkezik, hogy elfoglalja új munkahelyét, akkor a város határában mindjárt belebotlik egy lánynevet (Angelica) viselő elmebeteg-sorozatgyilkos benzinkutasba, akit a szeme láttára lő szitává a seriff, akinek ugyancsak megvan a maga baja... Eddig voltaképp rendben is van. A Puccini-áriát nem lehet kihagyni, mert innen a piromániás gyilkos neve, elindulunk hát az asszociációk rögös útján és berendezkedünk rejtvény- és idézetmegfejtésre.

Aztán a kórház, ahol szemlátomást csupa elmebeteg, avagy idegállapotát és/vagy személyisége koherenciáját tekintve nehéz helyzetű ember él - ez is lehetne rendben, mert hiszen a kis vagy nagy elrajzolást, túlzást beleszámolva nincs ez másképp a drámairodalom bármely tetszőleges pontján. Csakhogy Vinnai figurái olyanok, mintha félkészen vagy "túlkészen" dobálták volna őket a porondra, ezért aztán egymással nincs mit kezdeniük - szilánkos jelenetekben lépnek föl és tűnnek el, és jelenlétük szaggatottsága a figurák szaggatottsága is egyben. A fordulatok - amennyiben föltesszük, hogy létezik irány a darabban - ugyancsak esetlegesek és kuszák, leszámítva a keretet, amely tűztől tűzig visz. Fölvillannak képek amerikai kult- és nem kultfilmekből - nincs értelme lecövekelni, nem visznek sehová, még hangulati erejük is gyorsan elapad.

Lehet, hogy az is idézet, de mindenesetre közhely, hogy a két virtigli elmebeteg a legnormálisabb: a kataton Vakond, aki istenien-ördögien ügyesen kormányozza körbe-körbe az ágyát a takaró alól, és arcáról nem lohad a félmosoly (az ügyesség Fullajtár Andreáé, és ezt csak azért említem itt, mert ezt az előadást a színészek teszik kibírhatóvá); valamint Gromov (egy előző változat abszolút főhőse és címszereplője), aki egyre forszírozza a randevút Istennel. A szögletesített kórházigazgató hisztérikusan föl-fölvihog, a biztonsági őrnek a sapkával együtt jár le a haja, és ez nem kevéssé frusztrálja. A seriff átszellemülten fantáziál különféle szenvedélyeinek logisztikailag lenyűgöző kombinációjáról (a foci-cici-pia szentháromságban). A szemészorvost egy fűzfapoéta feleséggel és egy bigottan vallásos, valamint egy sátánista gyermekkel áldotta meg a sors. A kórházban otthonosan mozog egy bájait kínálgató nő, és egy alakváltó tetszetős nő, meg egy betegesen, ám nem alaptalanul féltékeny férj. Aztán az új munkaerő, Jeff Dawson, a szemész lassan fölveszi a tempót és beilleszkedik...

Tán a díszlet porondszerűsége teszi, hogy elfogadnánk a cirkuszt, és nem bánnánk a revüt sem: jöjjön a kavalkád a tűznyelőtől az artistáig. De nem: mutatvány nincs, csak mutatás. Élni nehéz, mondhatnánk megadóan, végtére erről szól minden; vagyis erről bizonyosan szól Vinnai András darabja is. Élni a nézőtéren sem mindig könnyű.

Gothár Péter rendező (ő tervezte a díszletet is) könnyedén domborítja ki az inkoherenciából a groteszket, az abszurdot, a horrort és egyúttal az inkoherenciát is. Humorból és ironikus távolságtartásból sokkal kevesebbet mér, és ez azért kár, mert tán a röhögés lenne az egyetlen menedékünk. Így azonban a színészekre bízzuk magunkat: lehet álmélkodni azon, hogy micsoda invenciózus módokon vágják ki magukat az útvesztőből, milyen biztonsággal siklanak át azon, hogy fogalmuk sincs, kicsodát játszanak. Megcsinálnak maguknak egy micsodát, vagyis egy figurát, belekapaszkodnak néhány jellemző jegybe, és áthúzzák magukat az előadáson.

Fekete Ernő Gromovban egyszerre makacsul földhözragadt és emelkedetten átszellemült: two in one. Pelsőczy Réka a hátrafésült-lenyalt hajból dolgozik, Elek Ferenc a joviális jelenlétből. Hajduk Károly Jeffjének tétovaságában osztozunk, miközben Jordán Adél, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Rezes Judit, Lengyel Ferenc, Kovács Lehel, Tenki Réka és Dankó István színészetét bámuljuk. Az előadás nem hosszú, csak annak tűnik.

A legvégén Hajduk Károly némán tüzet kér tőlünk. Jár körbe, és mutatja, mit szeretne. Lefogadom, van egy verziója arra a változatra, amikor valaki odanyújt egy öngyújtót.

Magyar Narancs XXI. évf. 10. szám - 2009-03-05