Koltai Tamás: Nagy csalás az élet
Brecht-Weill: Koldusopera - kritika
Éjjel háromnegyed tizenegykor a Katona József Színház bemutatójáról jövet látjuk a töpörödött koldusasszonyt a Váci utcai aluljáró lépcsőjének tetején. Fázik, összegörnyed ültében, tálkáját tologatja maga mellett. Ügyet se vet rá senki, pedig szokatlanul nagy a tömeg, megy a műsor az egyetemi épület diszkójában, kihallatszik a bömbölés, hosszú sor áll a bejárat előtt, csoportokba verődött fiatalok a járdán, egy nagyobb társaság arabul beszél, hajladoznak a szélben a levegővel töltött, többméteres narancsszín hurkák. Oldalt keveredünk a híd alatti parkoló felé, kerülgetjük a frissen csorgó húgylét és hányadékot, rendben megtaláljuk a kocsit, csak az egyik dísztárcsát lopták le róla, amíg az előadást néztük.
Budapest, 2001. február 17. Brecht és Weill Koldusoperáját játszszák Ascher Tamás rendezésében. Hihetetlen, hogy az ősbemutató Berlinben volt és 1928-ban.
Nem a külsőségek hasonlósága miatt hihetetlen. Nem azért, mert az utca a színház folytatása. Nem azért, mert lépten-nyomon koldusokkal találkozom, és gőzöm sincs, valódi koldusok-e vagy koldusmaffia tagjai, és hogy egy "pennyt" adjak-e nekik vagy "őket adjam át a rendőrnek". Nem azért, mert tisztában vagyok vele, hogy korántsem ők az igazi szegények, s ha az igazi szegények megindulnának, bizony elcsúfítanák a koronázási menetet, mondjuk a Nemzeti Múzeum és a Parlament között. És nem is azért, mert a főrendőr a közelmúltban egy társaságban leledzett a főbűnözővel.
Hanem mert a felszín alatt, a viszonyok mélyén, a struktúrában ugyanolyan mocskos az egész.
Ascher rendezése exkluzív bulin kezdődik. Egy elitbár, klub vagy party bennfentesei a szereplők. Bemenni csak névjegykártyával lehet. Itt vonaglik a Cápa-dalra a felső tízezer. Az haute-volée. Mindenki, aki számít. Akikről majd minden kiderül. Akik már itt, a pincéri-pincérnői szolgáltatások koreográfiájával megelőlegezik a nemi és a politikai promiszkuitást. Egy disztingvált középkorú lehajol egy kislányhoz: "Neked már ágyban lenne a helyed." Vészjósló nyájassággal villan a szeme. "Ki volt ez a bácsi?" - így a kislány. A válasz flegmán fenyegető: "Na, ez volt Bicska Maxi."
Ez a Bicska Maxi nem a gengszterparódiába oltott mozisarmőr. Máté Gábor a lenyalt hajával, háromnapos borostájával kedvetlen, blazírt, sőt gondterhelt üzletember. Sötét figura, kapcsolataiban van az ereje. Pisztolyt nem hord, a hangját sem emeli föl, puszta jelenlétével tartja sakkban az állig fölfegyverzett, renitens bandát. Kioktató fölénye a kiváltságos kasztbelié a tucatemberrel szemben, ezt érvényesíti a "halat késsel" ráförmedés megismételt és újra magának vindikált jogával. Kemény alkudozó, akinek az alkupozícióért meg kell küzdenie. Még Tigris Brownnal is, még az esküvőjén is: a rendőrfőnökkel beiktatott, félig néma, szemvillanásokkal kísért párbeszéd eszközli ki a bandatagok momentán érvényes mentességét - ez az üzlet része.
Mivelhogy itt minden üzlet. Erről szól a darab. Peachum, a kolduskirály az üzleti konkurenst akarja likvidálni Maxiban, a rendőr a részesedéséért menti a bűnözőt, Jenny a legszebb érzelmet adja el pénzért. Brecht és Weill jeges vigyorral ábrázolja a teljhatalmú önérdeket, s Ascher jottányit sem enged a gondolatból. Maxi és Polly kettőse "megadja az érzelemnek, ami az érzelemé" - a férj szenvtelen hangja és távolbalátó tekintete, az ara tárgyilagos vetkőztetése nem a hamis érzelmek kicsúfolása, hanem a brigantizmus megfosztása az erotikától. Máté játékából csak addig hiányolhatjuk a nemi vonzerőt, amíg meg nem értjük, hogy Ascher fölfogása szerint a bűnözésről szólva még paródiaként sincs helye a gengszterromantikának. Maxi és Jenny nosztalgiakettőse alatt hangtalanul és puhán koreografálva fölvonul az előbbi elfogására kivezényelt maszkos rendőrkommandó, egyidejűleg tévéstáb is érkezik, a kommandóparancsnok nyilatkozik a kamerának: az akcióból médiaesemény lesz, ahogy megszoktuk.
Ascher dupla bravúrja, hogy a húszas évek expresszív német kabaréstílusára, a "megkomolyított" dzsessz frivolitására rámontírozza a mát anélkül, hogy eltüntetné alóla az eredetit; másrészt a félreértett, didaktikusan derb brechtiánusság és a felvizezett magyar operettviccesség között megtalálja a harmadik utat: a vérfagyasztóan szórakoztató aktualitást.
Khell Zsolt a revü-kabaré csillogó lurexfüggönyével és a csöppnyit előre tolt, közönség közé ékelt híddal jelzi a brechti színpad kettős természetét. A Kerényi Gábor vezényelte lépcsőzetes zenekar oldalt, pódiumközelben szorong - az eredeti partitúrát és hangszerelést játssza, sokan meg is lepődnek, még sohasem hallották, legföljebb, ha német lemezekről, ilyen diszharmóniákkal ékes melodikus élességgel az antikulináris Weill-operát -, és ez a beszorítottság kedvez az intimitásnak, színpad és közönség léha összekacsintásának. A songok világítása is műfajkonform, időnként alulról kap fényt a színészek arca, árnyékot húz a vonásokra, megfagyasztja, kiemeli a mimikát, mint az expresszionista filmeken, látványkörnyezetet teremt a pengeszerű artikulációhoz. Eddig életemben egyszer, harminchat éve, a Berliner Ensemble Koldusoperájának vígszínházi vendégszereplésén (meg persze Gisela Maynál) láttam mintát arra a tűhegyes songéneklésre, amire most Básti Juli, Csákányi Eszter, Ónodi Eszter a példa. Básti bisszig fojtottsággal adja elő a Salamon-dalt, Csákányi minden songja szikrázik a szenvtelen iróniától, Ónodi a pódiumkabarék ripacsériájával énekli a kalózok szeretőjéről szóló betétet, csak a refrénben vált át a saját fenyegető hangjára. Minden két tónusban szólal meg, a link kuplék modorában és az intellektualizmus széljegyzetével. Bodor Johanna például koreográfiai zsargont rittyent idézetként: Ónodi taktusra ingatja fejét a férjhezmenéséről szóló song félütemnyi szünetében, Hollósi Frigyes két lépést kilép Csákányi és Ónodi közül arra az öt másodpercre, amíg a tercettből duett lesz, aztán visszaáll. A játék a leleplező kulinaritást szolgálja (vigyázat! nem a kulinaritás leleplezését), a Katona habitüé premierközönsége zavarba is jön, nem szokott beletapsolni, van már ennyire európai, de most beletapsol, és ez most mégsem baj, zavara a féktelen szórakozás és a rémült magára ismerés paradoxonából fakad.
Ahol kell, Ascher kérlelhetetlen. Az Ágyú-dalban nincs helye a bennszülöttparódiának, elmarad a kedélyes kabaréelem, túl sokfelé öldösnek ma faji alapon ahhoz, hogy viccelődjünk vele. Ha már a Blum-fordítást itt, a tükörtojásnál nem lehetett kegyetlenül tatárbifsztekesíteni a prozódia miatt, legalább azt látjuk, és csakugyan azt látjuk, hogy két volt gyarmati katona, két briganti, két gyilkos ül egymással szemben, terpesztett lábbal az asztalon - bármit elhiszek róluk. Varga Zoltán Tigris Brownja egyébként is skrupulus nélküli gazember, a kemény fiúk fajtájából, az ő rendőrségébe mintegy hivatalosan be van építve a túlkapás elve és a korrupció, elég belenézni a fekete szemüvege mögötti primitív tekintetébe.
Csak módjával tűr kedélyt az erőszak és a piszkos üzlet. Ascher patikamérlegen méri a röhejt és az undort. Hollósi Frigyes Pechumjének fotocellás koldusruhatára és -példatára arcunkra fagyasztja a mosolyt, ha utcai élményeinkre gondolunk. (Pollynak igaza van, ha nem megy, nem köll erőltetni a nevetést.) A bandatagok - Nagy Ervin, Elek Ferenc, Rába Roland, Szabó Győző - Fekete Ernő szárazan pimasz Leprás Mátyásával együtt kihalt kerületekben szembejőve valószínűleg nem King's Singersként énekelnék a Mary Syer-dalt. És végre egyszer valakinek lett mersze elhagyni az utólag beírt olcsó poént, hogy a Maxi megerőszakolta ikrek ketten együtt voltak nagykorúak.
A kedélyességet gúny és indulat váltja föl. Lucy, a főrendőr kiváltságos lánya - Fullajtár Andrea alakításában Nikita, a bérgyilkosnő típusú akciófilmamazon - lőteret rendez be a börtön "lányszobájában". A fogdalátogatók a fotocellánál leadják pisztolyaikat, a kivégzés VIP-vendégei - Polly gyászruhájában Szakács Györgyi végre fölidézheti a Marlene Dietrich-vonalat - bratyiznak az elítélttel. "Mi egy bankrablás", kezdi Bicska Maxi, és a kórus folytatja: "egy bankalapításhoz képest?" "Mi egy ember meggyilkolása", olvassa jegyzeteiből az akasztófavirág, és a tömeg szekundál: "egy ember alkalmazásához képest?" Ezen a ponton az előadás telibe találja a mai cinikus közhangulatot, a társadalmi elitek összeborulását, az ellentétes érdekek kiegyenlítődését a közös bűn kölcsönös megbocsátásában. Szóvivő képében, a semmitmondás jelképeként ismert szóvivői pult hátterében megjelenik a királyi hírnök a fölmentő ítélettel, a rendőr-gengszter és az útonálló-gengszter még elvitatkozik rajta, nem volt-e kicsit túlfeszítve az álkivégzés dramaturgiája, aztán eléneklik, hogy "így lesz a vége mégis happy end", van, aki ezt képes nagybetűvel hallani, így, hogy Happy End, ezek az elvetemültek tudják, hogy mindennek a vége a Happy End, filmszemlének, millenniumnak, bárminek, amiben gazdasági és ideológiai manipuláció összeborul, merjék mondani, hogy néhai Brecht nem bizonyult vátesznek.
És a háttérben ott vannak az igazi szegények. Az előadás egy fájdalmasan gyönyörű, költői pontján az elesettek a színpadfenéken kezdik lekapargatni a bemázolt üvegablakot. Nyomorult, szenvedő, néma arcuk lassan fölmerül egy odakinti, másik világból, ahonnan nincs bejutás ide, ezekhez. Ljubimov tudott hasonlót csinálni a Háromgarasos operával egy valaha volt magyar Nemzeti Színházban, egy hasonlóan kegyetlen korban. Ascher rendezésének ez a néma üvöltés a másik hangja. És az az elszánt düh, amellyel a csapat a koldusfinálékat énekli az éhezés és a morálprédikáció összeférhetetlenségéről. Emblematikus kép, ahogy a végén a fölmentett bűnöző ott áll a két feleségével, rendőrfőnök barátjával és a pappal, aki megáldja a kisded csoportot. Nincs itt semmi "lebontva" létező személyekre, elég az, amit a modellről gondolunk. A hazugság, a képmutatás, a kenetteljes álszentség és a nagy összeborulás társadalmáról, amelyben a bűn és a bűn nyilvános leleplezése is a politikai üzlet része, és amelyben senki sem tudja, ki a nagyobb bűnös, az, aki a korrupciót elköveti vagy aki leleplezi, aki a pénzt veszi föl vagy aki a pénzátadást (magnóra), aki az egészet megrendelte vagy aki az egészről bírósági ítéletet mond majd, a politikai érdeknek megfelelően eldöntve, ki legyen büntetve és ki ne, ki a köztörvényes bűnöző és ki az államhivatalnok.
"Nagy csalás az élet", éneklik Brecht és Weill urak. Mi, nézők kettőt tehetünk. Röhöghetünk a szennyes komédián, vagy üvölthetünk a dühtől.
Aki tudni akarja, hol élünk, nézze meg a Koldusoperát a Katonában.
Élet és Irodalom, XLV. évfolyam 8. szám, 2001. február 23.