Koltai Tamás: Családi közügyek
Szophoklész: Trakhiszi nők - kritika
Gothár Péter úgy rendezte meg a Kamrában a Trakhiszi nőket, mintha nem Szophoklész, hanem a tandrámák - mondjuk, az Egy fő az egy fő vagy a Kivétel és szabály - kritikus Brechtje írta volna. Minden állítás ki van forgatva, minden erkölcsi tétel meg van kérdőjelezve. A hamis hírt hozó hírnökök a markukat tartják, a kórus összenevet Zeusz nevének hallatán, és festőbrigáddá alakulva gunyoros kommentárként hol a vér vörösére, hol a gyász feketéjére mázolja a falakat. A történet egy light Médeia-sztori. Déjaneira megtudja, hogy cirka másfél éve távol levő férje, a nagy Héraklész nem a hazáért, hanem a királylány Ioléért harcol - "ebbe a lányba zúgott bele", állítja Karsai György és Térey János fordítása -, és bár eddigi hűtlenkedéseit eltűrte, megpróbálja visszaszerezni szerelmét. A sifonból elővett, Nesszosz kentaur vérével átitatott köntös azonban, amely néhai tulajdonosa szerint föllobbantja az eltűnt vágyat - minő csalás! -, ehelyett elégeti a viselőjét. A cafatokban, hordágyon hazahozott, haldokló Héraklész hiába átkozza feleségét, az már érkezése előtt öngyilkos lett.
A családi történet meg van spékelve egy hebrencs fiúval, Hüllosszal, az ajkát szóra sem nyitó szeretővel, Ioléval és a mitológiai didakszist fölmondó kórus nyüzsgésével, amit senki sem vesz komolyan, legkevésbé ők maguk. Nem állítom, hogy Szophoklész így gondolta, de ő már rég halott. Színpadi föltámasztói Nesszosz "vérmintájáról" beszélnek, és az egyfelől sima falakkal leszűkített, másfelől perspektivikus háttérlabirintussal kitágított, stilizált játéktéren kívülre állított frizsiderből vedelik a dobozos sört. A paradox módon nemileg vegyes női kórus - bár az egyik tag "fiúk"-at is mond - alsónadrág-sortban, second hand fekete zakóban, félcipőben, keménykalapban, nőimell-vértben, fenékprotézisben sündörög, úgy megy, mintha jönne (és viszont), meg-megáll egy-egy Magritte-szerű, félig takart pózban. Elek Ferenc, Jordán Adél, Mészáros Béla, Rezes Judit: cirkuszi clownok. Fordítva bújnak Kovács Andrea zakóiba, pofozkodnak, gesztusokkal jelzik kívülállásukat, nem vállalják az ominózus köntös kézbesítését. Imitálják és ironizálják azt, ami egykor közösség volt, de ma már csak kibicek beszólása.
Ónodi Eszter Déjaneirája okos asszony és megértő feleség, az elején elvan egy lepedő alatt, amiből később tépést csinál. Megpróbál modernül viselkedni egy nyitott házasságban, de pechére öl, pedig csak ölelni akart. Ekkor körmével fölszedi a padlót, és már jártányi ereje sem marad, csúszva-mászva távozik a színről. Szirtes Ági Dajkája angol nörsz, akinek a remény szó annyi, hogy beírja a keresztrejtvényébe. Lengyel Ferenc és Kocsis Gergely egymással rivalizáló postások. Kovács Lehel mint Hüllosz két edzés között beugrott az antik drámába. Az Iolét játszó Ubrankovics Júliának második szerepében kell néma tárgyként reprezentálnia, anélkül, hogy közben bármit gondolna; csak kitömi a hasát, hogy ne legyen kétségünk az apától a fiúnak átpasszolt szűz valódi állapotáról. A hordágyon színre préselt, befáslizott Héraklész sirámaiból Hajduk Károly brechti demonstrációt csinál: szárazon, tárgyilagos önérzettel jelzi, hogy ő még bőr nélkül, lenyúzva is valaki, sőt több mint bárki. Látja a lányt, aki miatt lakol, de "nem veszi észre"; mit neki a veszett éden, ő már végrendelkezik, saját szobrát faragja. A végén ott a mosolygó "családi fotó", a fiúhoz simogatva átnyúló lány, köztük a mártír apával. Legördülnek a gyászleplek, keretbe foglalva az ügyes kis történetet, amely jópofa módon úgy tesz, mintha valami fontosat közölne.
Élet és irodalom, LI. évfolyam 8. szám, 2007. február 23.