Metz Katalin: Alagsori dizőzök
Ledarálnakeltűntem - kritika
Beszédes címen („Ledarálnak, eltűntem”) játsszák Franz Kafka A per című híres regényének színpadi változatát a Katona József Színház stúdiójában. A fináléban ugyanis a főhős, Józsi (Josef K.) különös bádogkészülékben tűnik el, majd húsőrlemény folyik ki a másik oldalon. Ezek után, mintha szürreális jelenet lett volna csupán, egészségesen előlép. Pedig az a világ bizony nem adott okot ilyen optimizmusra.
A zárt ajtós kafkai univerzumból senki sem tért vissza. Épp ez volt a lényege. Már az sem a régi, jelezhetik az alkotók. Megúszhatjuk, de micsoda meghurcoltatás árán! (Adaptáció: Vinnai András és Bodó Viktor).
Az egymásba nyitott, alagsori helyiségek hosszú sora, vészjósló, fekete falaival, lerobbant, gyanús kellékeivel cellasornak tűnik, ahonnan nincs visszatérés a szabad életbe (díszlet: Bagossy Levente m. v.). A rendező a Kamra pincehelyiségeinek funkcióját felforgatva, a nézőteret a játéktérrel egy szinten, a fura alagsor végébe helyezi, hogy a néző a szünetben csak a színpadon átvonulva juthasson ki a büfébe. Amiként a helyére is csak egy gyanúsan labirintusszerűen kialakított folyósón jut el az előadás előtt. Benne vagyunk a nyomasztó kafkai világban.
Bodó Viktor mindenekelőtt a kilátástalan, rémisztő atmoszférát kívánta megteremteni, brutális jelenetek során át. A színpadi momentumok nehezen követhetők, kivált a regény vonatkozásában, a rendező mindenekelőtt az előadás ritmusát, a fenyegető hangulatot tartotta elsődlegesnek, nem egy öncélú mozzanattal megfejelve. A főszereplő, Keresztes Tamás üvöltve lázongó Józsija, a kafkai jellemtől eltérően, nem tűnik elveszett embernek, vadul, magabiztosan áll ellent anonim nyomorgatóinak. A titokzatos hatalmak itt kevésbé titokzatosak, az elmúlt rendszer világát asszociálják, nincs jele annak, legalábbis én nem fedeztem föl, hogy bármi köze lenne a mai magyar valósághoz. Némileg ugyan általánossá tágítható a megjelenítés, a diktatúrák örvénylő pokla sejlik föl benne, annak is inkább a paródiája (okkal), ám az amerikai sztárkultuszt sűrűn idéző, agyoncicomázott, flitteres csábruhákba bújtatott dizőzök (Ónodi Eszter, Szantner Anna, Rezes Judit, Kiss Eszter) vonagló énekeltetése a vélhetőleg kontrasztot képező kvázi filmjelenetekben – igencsak olcsó ötletnek hat. (Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina m. v., koreográfus: Schmidt Áron m. v., zene: Kunert Péter m. v., Vajdai Vilmos.) A színészek rendezői instrukcióra, teszik a dolgukat, Fekete Ernő, Takátsy Péter, Vajdai Vilmos, Nagy Ervin karakteres figurákat teremtenek az ÁVO és kevésbé a kafkai világból. Lengyel Ferenc egy kiszolgáltatott, sziszifuszi munkát végző szolgát alakít, aki értelmetlenül hordoz a hátán fel-alá egy irodai szekrényt – ami viszont sokatmondó ötlet; Kun Vilmos nagybácsija hagyományosabbra vett karakter, Olsavszky Éva rettegő házinéni, aki igyekszik a fölöttesek hatalmi elvárásaihoz igazodni.
Hol pörögve, hol lassítva, hatásszünetekkel dúsítva – tehát átgondolt kompozícióba foglalva – zajlanak a színpadi események, ám csaknem előre sejtjük, mi történhetik, annyiszor jött már elő a téma (és a brutális eszköztár) a különféle filmváltozatokban, hogy nem hat ránk kellő erővel. Nem érezni Bodó Viktor rendezésének célirányát, inkább egy hatalmával vészjóslóan visszaélő, diktatórikus rend puszta illusztrációjaként hat, s ez ma már nem vált ki revelációt.
Magyar Nemzet, 2005. február 15.