Almási Miklós: Zéró tolerancia
Spiró György: Koccanás - kritika
A bolyban levők kezében elnémulnak a mobilok, előbb csak ordítoznak, aztán keresik a hangot, egyre stilizáltabban, végül az egész színpad úszik-forog ebben a térerőbalettben. Ugyanezt kapod a drótokkal: villany kell az alkalmi (utcai) büféhez, az emeleti nénitől jön a drót, csak rövid, ám vannak kisebb-nagyobb hosszabbítók – most más táncjáték a különböző színű, hosszúságú drótokkal, sörösládákon, autóroncs-utánzatokon, emberek feje felett, lába alatt – lassítva-gyorsítva. Zsámbéki Gábor rendezésében ez a káosz a neorealizmus és stilizálás elegye. Így emeli el a színpadot a közhelyrealitástól. A kályha, ahonnan a darab (a zűr) indul egy utcai karambol, amiből egyre nagyobb dugó lesz, mindenféle népek ordítoznak, veszekednek, vagy csak előfordulnak (felvonulnak): a világváros üzemzavara, a minitársadalom középfordulaton. A balhé végén Fekete Ernő (a magánbróker) azt mondja: el kell innen menni. Mert annyira szar ez az egész. Ez itt a normál á hang.
A fura az egészben, hogy Spirónál egyetlen szó sem esik politikáról. Nem szidják a kormányt, vagy az ellenzéket, csak egymást cincálják, de azt undorítóan, azaz mulatságosan. Igaz valami szerelem-féle is szövődik [Gáspár Sándor. a humánpolitikai főnök – az övé a legdrágább összetört kocsi - és Ónodi Eszter (Nő, ócska Skodával)] között, de hiába reménykedsz, nem lesz belőle hepiend. Nem ide való: ez egy olyan abszurd, amit nem az író csiszolt azzá, hanem amilyenre az élet formálta magát. Itt csúnyán beszélnek - mindenki, tán Máthé Ezsi Öregasszonyát kivéve. (Az előadás gyöngyszeme): a balkonról csak figyeli mi történik, ebben a reality show-ban – néha üzletelne, de őskomcsi férje (Kun Vilmos) nem engedi. Szóval csak ő nem bazmegol - ilyenkor érzel rá, mennyire megszoktad már a mocskos szavakat. Vannak aztán bájos betétek – két babakocsis asszony, (Pelsőczí Réka és Rezes Judit) valamelyik brazil szappanoperáról lihegnek, aztán váltás és anyázásban lekörözik a hórukkembereket.
Amúgy itt nincs hagyományos cselekmény, életképsorozat, skecsmozaik az egész: egy pillanat alatt nagy csomó ember öli egymást, aztán megnyugszanak, üzletelnek, jól kibabrálnak egymással, és puszipajtások lesznek, átvonul az ukrán front, aztán szerbek, mutatóba szkinhedek és román vendégmunkások, de csak úgy: metropolis. És tanulhatsz a jelen időről: ha állást keresel, ne jelentkezz hirdetésre (azt csak akkor adják fel, ha már minden előre le van zsírozva: kamu az egész; és ne írd be a CV-dbe, hogy három nyelvet beszélsz, mert tuti hogy nem vesznek meg...)
A második rész ugyanez, a játék mégsem ül le, mert valami mintha bontakozna. A vállalkozó - ő nyitja a büfét, mindenki neki dolgozik, de nem fizet senkinek – szóval ő az egyetlen, aki jól érzi magát ebben a csődületben. A többiek – a kamionostól a Gáspárig - itt a dugóban, az álló időben jönnek rá, hogy rosszul érzik magukat. Úgy általában. A darabnak ez a mélyebb vonulata épp hogy megjelenik, tán a poénok nyomják el, tán nincs elég szöveg hozzá, tán hangosabb a tónus a kelleténél – ez a réteg halvány marad.
Viszont nagyszerűen játsszák. Bezerédi Zoltán (vállalkozó) végre kiteljesedhet: jószívű és ocsmány, anyázik és élvezi a forgatagot. Máté Gábor és Lukáts Andor – a két koccanó – napi ismerőseink. Bodnár Erika, az ezoterikus nagysasasszony, kering, kozmikus erőket lát, lebeg – jelenség. Máthé Erzsinek alig van szövege, de klasszisokkal áll felette a játszóknak: kölcsön adja edényeit a büfének, s mikor ott lent valaki felfedezi, hogy a csésze meisseni porcelán, és lelkendezik. Máthé Erzsi, fenn a balkon csak “befelé" mosolyog. De ez a mosoly nyíltszíni tapsot kap: a gesztus visszafogott, ezért mély. Pest filozófiája. Hajduk Károly (e. h.) nem szokvány hajléktalan. Vajdai Vilmos idegenvezetője sokszínű, átkokat szór, a balsorsot, mint télikabátot teríti a látványra, amúgy fogalma sincs milyen kultúrgiccsel kéne etetnie vendégeit. De azok elvannak amúgy is.
Khell Csörsz a Nagy Káosz díszleteivel remekel. Ami itt tárgyakban történik, azt javarészt neked kell elképzelned, a székek, dobozok csak a néző fantáziájának támaszai, de működnek: látod az összetört kocsik halmazát, a kilométeres dugót.
A hétköznapok robbannak fel, kaotikusan és mulatságosan (fagy torkodra a nevetés) – a metafizika elmarad. De tán sejted, hogy a simli és a köcsögözés alatt-között valami ilyesmi bujkál. Jeges, üres pörgés, a bértáncosok örülnének, ha megtalálnák önmagukat. Talán a következő dugóban.
Kritika, 2003. február