Csáki Judit: Színház helyett színjátszás
A Kár, hogy kurva a Katona József Színházban - kritika
Lehet elmélkedni és vitatkozni is azon, hogy a drámairodalom Shakespeare nevű zsenije mennyire szorította háttérbe saját kortársait; s ennek következtében vajon nem érdemtelen-e az a mulasztás, amit korunk színháza ezeknek a kortársaknak a mellőzésével elkövet.
Ha elfogadjuk, hogy a színházban egyetlen dolog jelenti az igazi sikert, s ez pedig a bemutatott darab s a belőle született előadás művészi hitele és ereje akkor feltehetően az angol reneszánszból Shakespeare-t kell játszani. Hiszen ha a kortársak legjobb műveit vesszük is sorra, némi rugalmassággal bizonyosan megállapítható, hogy Shakespeare páratlanul gazdag életművében megleljük a bennük található „művészi üzeneteket", esetleg jobban, többet, elegánsabban, tisztábban.
Ha viszont úgy gondolkodunk, hogy a Shakespeare-műveket keretező életművek gazdagabbá és színesebbé teszik képünket arról a korról, talán magáról Shakespeare-ről is, vagy úgy, hogy az esetleg méltatlanul elfeledett, mert önmagukban szintén tehetséges alkotók legjobb műveinek újrafelfedezése fontos kulturális misszió - akkor helye van ezeknek a drámáknak a ma színpadán.
Valószínűleg az utóbbit választotta a Katona József Színház. S mivel a kérdést teoretikusan elég nehéz - és talán igazságtalan - eldönteni, ismét csak oda lyukadunk ki: maga az előadás hitelesíti vagy sem - a döntést.
John Ford darabja, a Kár, hogy kurva még őrzi a reneszánsz dráma sok vívmányát, annak ellenére, hogy már az Erzsébet-kor után, a Stuart-érában, egy gondokkal, feszültségekkel teli, forradalom felé tartó országban született. Ugyanakkor nem sorolható be a reneszánsz dráma markáns irányzatai közé; valahol közöttük bolyong, merítve ezt-azt a különböző törekvésekből, alkotókból.
A népi tradíciókból kinövő angol reneszánsz drámatípusra utalnak például Ford darabjának vígjátéki szálai; annak ellenére, hogy az osztályhelyzet szigorúan másról árulkodik. A kissé infantilis, de igazában nem is olyan ostoba Bergetto - és hozzá idomuló inasa, Poggio tartoznak ide - a játék, a tiszta, természetes élet, a gyermeki ösztönök atmoszféráját hozzák a műbe, bár némileg nehézkesen épülnek be a dráma fő vonalába. Erre utal az is, hogy Bergetto végül is tévedésből, értelmetlenül hal meg, játékosan, mellékesen, úgy, amilyen ő maga.
A másik vonal, a klasszicista hagyományokat folytató dráma kevésbé bizonyult termékenynek és színpadi értelemben hatásosnak az angol reneszánsz tetőpontján. A kettő összefogására elméletileg törekvő szerzők pedig - akiket „university wits" néven emlegetünk néha - valójában nemigen tudnak a teóriából életképes művészeti irányzatot „gyártani". Végül is esetlegesen keveredtek a különböző elemek - Fordnál is.
A Kár, hagy kurvában a reneszánsz jellegzetes felszabadultsága a túlfűtöttségben, a már-már fülledt, fojtott atmoszférában van jelen. Mindaz, ami a reneszánsz világotrengető vívmánya volt, mindjárt kitermelte saját végletét is; ennek pedig - a dolog természetéből fakadóan - leginkább a drámákban van nyoma. A felszabadult érzelmek iszonyú erejű szenvedélyekbe csapnak át, a test, testiség megjelenése buja csapongásba. A győztes szellemi-érzelmi szabadság-harc önmaga ítélőszéke elé vonul, ahol a bíró helyén az „erkölcs" üldögél, a maga zűrzavaros voltában.
A testvérszerelem - amelyről Ford darabja is szól - részben elvesztette tabujellegét, bevonult az irodalomba, de nem legalizálódhatott. Változatlanul kihívta az egyház, a vallás erőteljes tiltását - ami a művészetben azonmód gyengének bizonyult, mihelyt a vallás pozíciója megrendült. A társadalom és az erkölcs tiltása él ugyan - de már nem a művészi ábrázolásra, hanem a tettre magára vonatkozik. Nem zárja ki, nem tagadja el - hanem megbünteti a bűnös vérfertőzést. Ford drámaírói dilemmája ebből fakad: a kívülről eleve adott büntetést és tragikus végkifejletet belülre, a kapcsolat körébe kell beépítenie. Olyan párnak kell a vérfertőzést elkövetnie, akiket nem pusztán és igazságtalanul a társadalom, hanem saját emberi gyengeségük vagy más vétségük is tragikus végre ítél.
Ebből azután fakad némely írói bizonytalanság. Éppen a főszereplők, a vérfertőző testvérpár jelleme marad homályos, illetve keverednek bennük az egymástól elütő, egységes egésszé nem alakuló vonások. Alig tudunk valamit róluk - a cselekedeten kívül. Tulajdonképpen a közönségnek nemigen van módja arra, hogy saját maga ítélje meg vagy el a fiatal párt; tudomásul veszi a műben bekövetkezett ítéletet. Ez a - nyilván szándékos - megoldás az író részéről azzal a szükségszerű következménnyel jár együtt, hogy a cselekmény fő vonala lehetséges jelentősége alá csúszik.
Ezt s az esetleges egyéb hiányokat pótolván sok egyéb szál, alak jelenik meg a drámában. Szerepelnek olaszos nemesi bonyodalmak; csaták a lány kiházasítása körül; nagybácsi-unokaöcs vita; kérők felvonulása; egy shakespeare-i dajka; kikapós feleség csapodár szeretője elleni bosszúja; kikapós feleség férjének álarcos és sunyi bosszúhadjárata; hamvas unokahúg lírai-komikus szerelmi románca; letargikus-cinikus igazságosztás a dráma végén, jócskán a klasszikus veronai herceg szintje alatt.
A Katona József Színház előadása nyitva hagyja a mű összes kérdését, megoldatlanul hagyja összes problémáját. Ha érthető, hogy Zsámbéki Gábor rendező saját „hatáskörében" nem vállalkozott a cselekmény szálainak összerendezésé-re, egymáshoz igazítására, súlypontozására, az indítékok, érdekszférák plasztikus bemutatására, s arra sem, hogy a maga korában talán szükségszerű írói elnagyoltságokat a fő kérdést illetően rendezőként pontosítsa - akkor érthetetlen, miért választotta ki ezt a darabot.
Akadhat a fentiekre válasz - halvány sejtés, apró gyanú inkább. De a lényege már nem az angol reneszánszban, nem is a darabban rejlik, hanem a Katona József Színház közelmúltjában és jelenében.
Ebben a színházban a rendezők és a színészek nem vezették be a mindenütt szokásos társulatmegosztást: itt nem fő-és mellékszereplők, hanem színészek dolgoznak. (Elég talán Benedek Miklós néhány szavas inasalakítására utalni a Tudós nőkben.) Mintegy cserében: minden színésznek joga és kötelessége, hogy az úgynevezett kis szerepekben is fantáziagazdag, precíz, jól kidolgozott alakítást nyújtson. A sok színészt foglalkoztató előadásokban éppen ezért megsokszorozódtak az egyéni értékek; a munkamódszer bizonyította érvényességét. Tulajdonképpen bizonyítja most is. Csak ..
Ez a koncepció - és a gyakorlat feltételez egy jó darabot és annak markáns és mindenki által megértett rendezői értelmezését. Mindenkinek tudnia kell ugyanis, hogy a többiekhez képest hol a helye a produkcióban, egyéni alakítása meddig terjedhet úgy, hogy alapvetően az egészbe illeszkedjék, annak hatását segítse. Ford darabjánál, úgy látszik, az a legfontosabb, hogy sok jó színésznek nyílt ismét alkalma tudását megmutatni. Azt a tudást, amit mi, nézők már ismerünk.
Pontosan azt. Nem kényszeríti őket senki és semmi, hogy eszközeiket, jól ismert képességeiket ezúttal más rend-szer és gondolat jegyében átcsoportosítsák, és új színt, új minőséget keverjenek ki belőle. Kis túlzással minden szereplőről meg lehetne mondani, melyik előadásból lépett át a Kár , hopp kurvába. Remélhetőleg nem tévedés, ha ezt így, ahogy van - nem pusztán a rendező, hanem elsősorban a darab nyakába varrjuk.
A hatásmechanizmus a következőképpen alakul. Az, amit ezek a színészek tudnak - egyenként és együtt -, változatlanul sok és változatlanul meggyőző. Ha pedig meggyőző, szerencsés esetben nem a színész színész voltáról győz meg, hanem éppen azt felejteti cl velünk. Azaz: annak a figurának az előadásbeli hitelességéről győz meg, akit játszik. Most viszont a színészi professzionizmus látszik mindennél erősebben a szín-padról, ha úgy tetszik, csupa „civil" erény, már ami a művet illeti. Minden színész pusztán arról győz meg: ő változatlanul nagyon jó színész.
Felemás dolog mindezt épp a Katona József Színház társulatáról elmondani, hiszen itt rendszerint ennél többet, máshol többnyire ennél kevesebbet kapnak a nézők. Hangozzék dicséretnek a puszta ténymegállapítás: ami máshol kiemelkedő csúcs - itt mérce, amiből nem szabad engedni.
Nagy elégedetlenségünkben tehát azt végezzük el, ami elvégezhető: megnéztük, ki hol tart ebben a társulatban.
Rajhona Ádámot indiszponált állapotában láttuk viszont, sok jó alakítás után. Bonaventura szerzetesként kenet-teljesen öblögetett, szónokolt, nem túl nagy belső meggyőződéssel; feltehetően nem döntötte cl magában: irigyli vagy szánja a bűnös vérfertőző Giovannit. Láthatóan a legkisebb erőfeszítés nélkül hozta egy szerzetesi sablon körvonalait meg is elégedett vele.
Dörner György és Udvaros Dorottya a vérfertőző testvérpár szerepében kissé fádan élik meg a történetet. Tulajdonképpen csak álldogálnak a kavarodás közepén, s mintha hirtelen fellángolásból tennék, egymásnak ajándékozzák magukat. Mert unják a többieket, mert idegesíti őket a „külvilág", s mert Dörner Györgynek igencsak gusztusa támadt . . . Egyetlen jelenet van mindössze, ahol másról is szó esik: a kölcsönös szerelmi vallomás, majd a színpadilag szépen megoldott eskütétel; de amit mondanak, sem előtte, sem utána nem igazolódik. Udvaros inkább hagyja magát elragadni; Dörner pedig elsősorban birtokolni akarja húgát. Ó, legalább ezt végig is viszi, az elkövetkezőkben ez látszik tettei egyetlen hiteles mozgatójának, ebből fakad a bosszú, a ragaszkodás, minden. Mai szemmel nézve ez a kapcsolat nem elsősorban a vérfertőzés ténye miatt ítéltetik halálra, hanem belső őszintétlensége, tartalmatlansága, erőtlensége miatt ,\ szexuális összetartozáson kívül más egymás felé hajtó erőről amúgy sem esik egyetlen szó sem.
Kettőjük közül Udvarosnak valamivel könnyebb a dolga. Egyrészt fölényesen, „félkézről" tudja azokat az esz-közöket, amelyekkel kezdetben ártatlanságot, később állhatatosságot, majd önfeláldozást mutat. Másrészt senki nem kényszeríti rá, hogy mást vagy többet is tegyen. Szellemes, színes, eszközeiben kiforrott színésznő most is - csak ezt nem most tudtuk meg tőle.
Dörner kénytelen végletesebb helyzetekben is játszani. Elvben színesebb lehetne - a gyakorlatban mégis egyszínű. Már-már mániás belső fűtöttséggel játssza végig a különböző szituációkat talán ezt a szerepet mégse rá kellett volna osztani.
Shakespeare-nél is lehetne dajka Gobbi Hilda. A kisasszonyát vad rajongással imádó, féltő, óvó öregasszony mindig minden helyzetben az életre szavaz: amikor a testvérek szerelme ígéri azt, akkor arra, amikor a világ másképp fordul, akkor egy másmilyenre, amikor a felbőszült és átvert férj inasa kínálja a nagyon is megfogható életet, akkor arra. Gobbi rengeteg apró színnel, könnyedséggel, természetességgel mutogatja saját fordulásait igazán kedvtelve nézi az ember.
Akárcsak Gáspár Sándor és Bán János kettősét, a gyermeteg Bergettót és csacska inasát. Akár Gáspár jól ismert mozgásficamát, akár Bán lábait fonogató, tátott szájjal bólogató „jutalomjátékát" nézzük, akár gondosan egymáshoz koreografált, akrobatikus ügyességű gyakorlataikat - ismét élvezzük mindegyiket. Mintha a Stílusgyakorlatból ugrottak volna át ide néhány jelenetre: megint csak profin csinálták ugyanazt, amit már láttunk tőlük.
Cserhalmi György Vasquest, a férjül vett Soranzo szolgáját játssza, intellektuális- fölényesen, szellemes megoldásokkal, változatlan fizikai ügyességgel. Részint szerepe jobb és hálásabb a többinél, részint ő maga is az - lehetőség nála se marad kihasználatlanul. Se poén.
Soranzót, a „helyből" fölszarvazott férjet Balkay Géza játssza. Máshonnan ismert kitűnő komikai képességeivel vegyítve elsősorban amolyan „reneszánsz dúvadra" veszi a figurát, alaposan elagyabugyálja Udvarost, amikor rájön az áldásnak egyáltalán nem nevezhető gyermekre. Balkay hízeleg, ordít, tombol, ravaszkodik - mikor mi következik. Nem téved.
Egyénire sikeredett, ügyes alakítás a bíborost játszó Végvári Tamásé; minden poént kihasználó karakter Sinkó László. Kellemesen üde és váltani is képes Csonka Ibolya az unokahúg szerepében; jó játék - bár az egészben egy külön hetét - a Ronyecz Máriáé. Önmagában kellemes és szórakoztató a bumfordi Grimaldit alakító Eperjes Károly is, éppúgy, mint a fifikás, partvonalról szurkoló Helyey László és a mellőzött szerepre kárhoztatott Kun Vilmos is.
Teljes a névsor. Egyenként tehát sen-ki nem kárhoztatható az egészében mégiscsak felemás, kissé unalmas estéért. Nem tehet róla El Kazovszkij sem, aki sok munkát adó és némileg elterelő asszociációjú díszletet és üdítően színes ruhákat tervezett a szereplőknek.