Koltai Tamás: Kosze és koma

Biljana Srbljanovic: Sáskák | Garaczi László: Plazma - KoMa Társulat - kritika

Biljana Srbljanovic darabja, a Sáskák egyike az úgynevezett kortárs valóságot bemutató drámáknak, amelyekre általános felfogás szerint nagy szükség van. A Stockholmban született, harmincnyolc éves, díjakkal övezett, Európa-szerte játszott szerb írónő nyilatkozataiban határozott politikai véleményeket fogalmaz meg, és azzal kecsegtet, hogy színpadi műveiben föltárja a jelenlegi szerb közérzetet. Ez nemcsak azokat teheti kíváncsivá, akik a közelmúltban szemlélői (esetleg áldozatai) voltak a térség háborús katasztrófájának, hanem azokat is, akiknek életkoruknál fogva régebbi emlékeik is vannak. 1963-ban első "nyugati" utam Belgrádba és Dubrovnikba vezetett, s hozzánk képest az akkori Jugoszlávia valóban maga volt a Nyugat, látható jóléttel, szabadsággal, nyitottsággal, pár évvel később "a világ legjobb nemzetközi színházi fesztiváljával". Hogyan süllyedhetett azóta Szerbia a mai, minden tekintetben nyomorúságos szintre? Ha erre nem is, a hétköznapi emberi viszonyokban végbement változások okaira ígér választ a Sáskák.

De adós marad vele. Fölvázol ugyan életmintákat, de ezek meglehetősen általánosak. Keserves családi, szerelmi és karrierviszonyok. Unt házasság, félig vállalt párkapcsolat, tehernek érzett idős szülők, kallódó középkorúak, magányos öregek. Minden, ami lejátszódik, bárhol és bármikor lejátszódhat, csak két elbeszélés - az egyik szereplő által balesetnek mondott háborús emberölés és a darabban nem szereplő nagymama egykori öntudatlan csetlés-botlása a csetnikek és a partizánok között - utal a történelmi múltra (az utóbbit nem biztos, hogy érti a nézők többsége). Srbljanovic ügyesen köti össze az elején különálló szálakat, nemzetközi sikerét valószínűleg gördülékeny dramaturgiájának, a témáit segítő politikai hátszélnek és személyes szerencséjének köszönheti, amellyel alkalmazkodik a divatos trendekhez. (Korábbi darabja, a Kaposváron játszott Családtörténetek, Belgrád ennél mélyebb volt.)

Máté Gábor rendezése a Katona József Színházban alighanem kellemesebb a szöveg alapján elvárhatónál, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy több értelme lenne a lelki kíméletlenségek kiélezésével öncélú kínlódást okozni a nézőnek. Ha nem hangzik blaszfémiának, az előadás olyan szórakoztató, amilyet a darab megérdemel. Az Elek Ferenc-Rezes Judit házaspár konyhai kabaréját aláhúzza, hogy tízéves kislányukat Jordán Adél parodizálja (a szereplőválasztás eleve eldönti a darabfelfogás komolytalanságát). Rezes később nagy sikert arat egy televíziós időjós-paródiával is, amit előjátéknak szán Elek leleplezéséhez (ő lenne az, aki ártatlanokat lőtt le). A sikerületlen parókával öregített Lengyel Ferenc és Pelsőczy Réka kettőse arról szól, hogy a neves médiaszemélyiség nem szívesen vállalja a nyilvánosság előtt a sminkes lányt (aki két évig zörget a nagymamája ajtaján hiába, amíg megtudja, hogy meghalt). Haumann Péter és Ujlaki Dénes valaha osztálytársak voltak, de csak az előbbiből lett professzor, az utóbbi sikertelen és magányos (de még férfi). Kun Vilmos csaknem magatehetetlen öreg, de van egy szép jelenete, amelyben Takátsy Péter, aki a fia és meleg (és átoperáltatja az arcát), megfürdeti. A legéletszerűbb jelenet anya és lánya, Olsavszky Éva és Bodnár Erika között zajlik: az a tökéletesen üres, nonszensz szóváltás, amelyet az érzéketlen önérzet indukál, valószínűleg pillanatonként több százezerszer zajlik le a világban, és mindkét színésznő nagyon szépen csinálja. Máté Gábor profi módon kidekorálja a Katona színészeinek ujjgyakorlatát. Vannak vicces, helyzetkommentáló feliratok, van vetítés, Khell Zsolt jóvoltából mobil színpad - csak tét nincs.

A KoMa Társulat - a Színművészeti Egyetemről nemrég kikerült fiatal színészek csapata - csak kortárs magyar műveket játszik, amint azt a két szó kezdő betűiből összevont neve is jelzi. Garaczi László darabja, a Plazma éppen annyira jellegzetesen koma, amennyire Srbljanovicé kosze. Legalábbis itthon, ahol sikerrel játsszák három színházban. (A nemzetközi karrierhez kommerszebbnek kellene lennie, vagy frekventáltabb helyre kellett volna születnie.) Garaczi is hétköznapi közérzeteket, elcsenevészesedett emberi viszonyokat, szellemi legatyásodást ábrázol, és nem kell az összetákolt szövetségi államok széthullásával, háborúval, posztkommunista diktatúrával magyaráznia, mivel nálunk az utóbbi húsz évben egyik sem volt. Elég ügyesen megoldottuk nélkülük is józan eszünk fokozatos elpárolgását. A Plazma divatos és közönséges életformává vált eszementségeink röhejes tükre. Részleteit tekintve csupa fölnagyítás, szatirikus kiélezés, hiperbolikus túlzás, egészében mégis igaz. Egyetlen pillanatig sem vehető komolyan - ezért is játszódik április 1-jén -, de a tréfa, ha belegondolunk, vérfagyasztó.

Két mediatizált dumagép, korunk szófosó műsorvezető-emblémái, a "Tuti Rádió" lehengerlő DJ ikrei - Fábián és Mohai - viszik az április 1-jei műsort, amely keretet ad a mozaikos részleteknek. Betelefonálások és háttérepizódok szövődnek össze és úsznak át - itt is - egymásba. Az agresszív telefontréfák alig különböznek az agresszív valóságtól. Kérdés, mi az abszurdabb: a szülészeten elcserélt újszülöttek visszacserélési akciója a "meghoztuk a ruggyantát" titkos jelszóra, vagy a magát idegen bolygóról érkezettnek nyilvánító lány bejelentése apjának? Az anyagmozgatóként bejegyzett betörő, aki élő adásban rabolja ki a "Tuti Rádió" műsorvezetőjének adás alatt tuti üres lakását, vagy a rejtett kamera, amely napközben fölveszi, este leadja a tévében az egészet? A világító műköröm árát egy szentjánosbogár fényére átszámító csaj, vagy a műsorvezető korrupciót firtató kérdéseire füttyel törlendő vulgarizmusok áradatával válaszoló vállalkozó? Csupa gagyi duma, kiegészítve a hozzáillő nonszensz dalocskákkal. Nem állítható, hogy Garaczi kiművelt irodalmias eszközökkel, intellektuális magaslatról a mélybe pillantva dolgozik, de a parodisztikus hatást épp az adja, hogy szövegei valószínűleg egy az egyben is megegyezhetnek az eredeti közegben naponta elhangzó, preparálatlan mintákkal.

Ezért sok múlik az "adjusztált" előadáson. Paradox módon a legegyszerűbb a legjobb: a KoMa Társulaté. Míg Veszprémben és Székesfehérváron vizuális cécót rendeztek - szó szerint vették a címbeli "plazma" metaforáját, illetve a zenés revüt mint parodizált közeget -, ők díszlet és jelmez nélkül, tisztán színészi erőből teremtettek önálló világot. Öt színész - Jelinek Erzsébet, Ötvös András, Lass Bea, Zrínyi Gál Vince és Jaskó Bálint - keveredik a maroknyi térben a nézők kupacba rakott székei közé (a játék bárhol, akár egy szobában is eljátszható), s szerepeket cserélve, a technikai hangokat és a zenét is eszközök nélkül, saját fizikai bázisából előállítva készítenek virtuóz valóságmásolatot. Testközelben intenzívebb a parodisztikus távolság. Nincs szükség szkafanderekre, ponthúzással emelt nejlonlepedőre, sok drága kacatra, mint a másik két Plazma-előadásban. Luk Perceval három hete bemutatott bécsi Troilus és Cressidája hatalmas, tök üres színpadon játszódott, "civil" öltönyökben. A színészet volt gazdag - ellentétben a mi pazarló előadásaink többségével. Érdemes észrevenni, ha szokatlan is, hogy milyen az, ha a díszlet helyett a színész játszik.

Élet és Irodalom