Pethõ Tibor: Az elhadart mondandó
William Shakespeare: Macbeth - kritika
Épp a Rajk-per idején, 1949-ben tűzte műsorára a Nemzeti Színház a Macbethet. A címszerepet játszó, nagy hatalmú Major Tamás állítólag Rajknak maszkírozta magát, kísérete pedig egyenruhához hasonló öltözékben követte.
Úgy látszik, a témához a XX. század óta szorosan kapcsolódó military-képzettársítás nem kerülte el Zsámbéki Gábor rendezését sem. Talán Duncant (Bezerédi Zoltán) leszámítva, mintha minden szereplő (ir)reguláris alakulat tagja lenne egy részben anarchisztikus világban. A szétesettségre, a katonai diktatúra rémképére egyszerre utalhat talána produkcióban feltűnő, náci-kommunista reminiszcenciájú plakát Macbethről is. Ugyanakkor nem sikkadhat el az az értelmezési lehetőség sem, amely a mai fiatalság stílusát veszi célba. Mindenesetre a külső szemlélőben épp egy anarchisztikus zsarnokság előképét keltheti fel, s ennek a víziónak a megtestesülését a produkcióban is érezhetjük, nem csak Szakács Györgyi jelmezeiben. Hanem a díszletben is, amelynek megoldásai Khell Csörsz tehetségét dicsérik, a fontos szerepet játszó fal egyszerre emlékeztet vörös márvány burkolatra és rozsdásodó acéltákolmányra. Az idő könyörtelen múlását jelző inga is találó. Sajnálatos, hogy a rendező nem használta ki a színházában rejlő nagyszerű lehetőségeket. Zsámbéki a szereplőkkel szinte iskolás módon felmondatja az egyáltalán nem könnyű szöveget; az is előfordul, hogy az illető megáll a pódiumon, elhadarja mondandóját, majd továbbsiet a dolgára. A beszéd emiatt gyakran semmi szerves közösséget nem mutat a játékkal. A legjobb alakítás kétségkívül Kun Vilmosé (Orvos, Öreg): szájában íze van minden szónak, s akár Haumann Péter (Várkapus) rövid megjelenésekor, üdévé válik a darab.
A szuggesztív erőt hiányoljuk szinte végig, s az az érzésünk, mintha nem lett volna más cél, mint emberi időben letudni a produkciót. Pedig a történet, a párbeszédek szinte maguktól adnák azt a drámai erőt, amelynek megjelenítéséhez, úgy tűnik, nem fordítottak nagy gondot a darab adaptálói. Az első felvonás kezdete, a lebegő boszorkányfejek megjelenése ígéretes bevezető, de utána ritmusát veszti a játék. A farce-szerű – egyébként erős hatású – boszorkányjelenetek ugyanakkor nincsenek megfelelően összehangolva az egyéb részekkel, így például Sáry László Sztravinszkijt idéző zenei betéteivel. Bizonyos motívumok pedig manapság túl gyakran tűnnek fel a színpadokon ahhoz, hogy megfelelő módon értékelni lehessen, még akkor is, ha indokolt a feltűnésük, mint jelen esetben a vízcsepegésnek például. A zárójelenetben mintha egy könnyűzenei koncert után estek volna egymásnak eltérő divatfelfogásuk miatt, úgy püföli egymást Macduff (Lengyel Ferenc) és Macbeth, míg az utóbbi jobblétre nem szenderül. A jelenet kissé komikusra sikeredett, még ha képzettársításunk nyomán egyszerre is idézi a jelent és a jövő lehetőségét. Összegezve: láttunk egy előadást jó részletekkel. Kobakunkra vágjuk a kalapot, s megyünk haza. Ennyi történt, azaz semmi különös.
Magyar Nemzet, 2008. március 17.