Koltai Tamás: Jóisten és Jóistenke
Ödön von Horváth: Mit csinál a kongresszus? - kritika
Ödön von Horváth rólunk írt darabot Mit csinál a kongresszus? címmel. Ez a könnyed, szellős, csípős színmű – ifjonti zsenge – egy híján nyolcvan év távlatából a vesénkbe lát. „No, bátya, itt vagy”, mondhatta volna a szerző, mint Hamlet, aki tárcájába leírva megörökítette a gazemberséget. Horváth, ez a különös, körülményei és szellemisége folytán nemzetietlen-hazátlan ember – kéretik mindkét szót értelmezni, és kiérezni belőlük a gyöngéd hangsúlyt – is megörökített, azaz írásba foglalva örök érvényűvé modellezett hazugságot, ideológiai hablatyot, elvekkel takart önérdekvédelmet, csupa olyasmit, amivel ma is naponta kábítják az embereket. A Katona Ascher Tamás rendezte előadása pedig az egekbe emel vele, oda, ahol a színház mulattat, borzongat és elmeéllel bűvöl egyszerre…
Ascher anyagkezelése varázslatos. Úgy működteti a karcsú, áttetsző darabot, mint valami laterna magicát. Az első jelenetek seszínű, mozgatható, jól világítható pozdorjalemezek között játszódnak, amelyek Khell Zsolt térszervezésében hol utcarészletet, hol bárt, hol meghatározhatatlan folyosót jelentenek, és egyetlen szék bedobásával vagy szalagzászlók hirtelen leomlásával jelzik a változást. Ugyanilyen könnyed a színészi játék is. Kocsis Gergely és Keresztes Tamás testvéreket alakítanak. A két színész verbális és fizikális zsonglőrmutatványt produkál. Keresztes nyegle, idioszinkráziás, kényszermozgásos, egyszerre félénk és agresszív figura, bal karján laza felöltő, jobbjában esernyő; Kocsis blazírt, lezser, tenyérbemászóan cinikus hazardőr. Időzített párbaj zajlik köztük verbálisan és motorikusan. Van egy zsebbe nyúlkálós bohóctréfájuk, amelynek a végén Kocsis a vállára kapja Keresztest, aki akrobatikus repülő mozdulatba merevedik, miközben a kinyílt esernyőből hullik a pénz. Hasonlóan gesztikus karakter Hajduk Károly Schminkéje. Elhanyagolt külsejű, aktatáskás értelmiségiként viharzik ki-be, „elvből” nem áll szóba senkivel, az eszme embere, szakállas-pózos Krisztus és Marx egy személyben, és amikor kiebrudalják, maga vezényli a saját kivégzését, feltépett inge alatt a bőrére festett vörös iksszel jelezve, hogy „ide lőjetek”; ettől kezdve mint halott eszme ágál tovább az igazáért.
A Kisasszonyt az egyetemista Tenki Réka az ijedtség jele nélkül, elszánt és melodrámátlan fatalistának játssza. A melodrámát Ónodi Eszter hozza be, persze nem a színéről, hanem a visszájáról, szándékosan – és egyetemi tanári fokon – túlhabozva az öregedő kurva nyers, teátrális és szentimentális drámáját. A kongresszus főtitkárának szerepéből Máté Gábor frenetikus magánszámot csinál, vagy inkább duettet, mert van hozzá egy kitűnő untermannja, Dankó István; pompás ritmusban, beosztottját hol súgásra, hol hallgatásra késztetve, vonzva-taszítva, mintegy kérdve-kifejtő monológként adja elő végeérhetetlen szóömlenyét.
Élet és irodalom, 2008. január 27.