Zappe László: A hiányzó tíz százalék
Thomas Bernhard: Pisztrángötös - kritika
Nyilván nem véletlen, hogy a Kamrában Pisztrángötösre változott Thomas Bernhard A szokás hatalma című darabja. A roppant egyszerűnek tetsző tartalmi mozzanat helyett a megformálás lényegére igyekszik irányítani a figyelmet. Teljes joggal. A mindig keserű és dühös humorú osztrák írónak ugyanis ez a darabja is, akár A színházcsináló vagy A világjobbító, egyfelől a dilettáns perfekcionizmus, maximalizmus, megszállott szorgalom ábrázolása, amely akár minden művészi, sőt minden emberi törekvés hiábavalóságát is jelezheti. Másfelől a mű maga is egyfajta maximalista kísérlet a tökéletes zenei forma színházi utánzására. Máté Gábor rendezésének gyaníthatóan ugyanez a szándéka. Öt színészt öt zenei szólamként megszólaltatni. Hiszen a szöveg is szólókra, kontrákra, visszatérő motívumokra, ritmikus ismétlésekre épül. Nem történetet beszél el, hanem állapotot jár körbe. Caribaldi cirkuszigazgató társulatával huszonkét esztendeje gyakorolja Schubert Pisztrángötösét. Csak azért, hogy meg-megrendülő koncentrációját karban tartsa a zene segítségével. Állítólag a tehetség kilencven százalékban szorgalom. Caribaldi a maradék tíz százalékot is szorgalommal pótolná. Mindenkiből művészt faragna. A zsonglőrből, a bohócból, az állatidomárból, a kötéltáncosból, és persze önmagából is. Közben arról is ábrándozik ugyan, hogy egyszer a manézsban előadják a darabot, de tudja, hogy ez lehetetlen.
Cziegler Balázs festőien romos cirkuszkocsiban helyezte el a játékot, Nagy Fruzsina hasonló, szegényesen látványoskodó ruhákat adott a szereplőkre. A színészekre azonban szinte megoldhatatlan feladat hárul. A dilettantizmus ábrázolásából kellene magas rendű harmóniát teremteniük. Slampos figurák megjelenítése közben klasszikus zenei pontosságot elérniük, hiszen mérceként végig jelen van a Pisztrángötös. Holott a téma és az írói formálás legfeljebb groteszk scherzóra, modern disszonáns zenei tréfára nyújtana lehetőséget. Ráadásul mindenkinek kettős szerepet kellene játszania, a jellemformálást zenei szólammá is kellene alakítania. S ha ez sikerül, mint Takátsy Péternek, aki az első jelenetben tényleg hegedűszólóként adja elő a keresetten piperkőc zsonglőr szövegét, akkor ezt a szokatlan hanglejtést még a közönséggel is el kell fogadtatni. A bemutatóra nem állt még össze igazán az a zenei forma, amely végül mindent igazolna. Bezerédi Zoltán pompásan jeleníti meg a vándorcirkusz falábú zsarnokát, gyönyörűen variálja mániákusan ismételgetett motívumait, Szacsvay László rutinba fáradt komédiásnak mutatja a melankolikus tréfacsinálót, Mészáros Béla brutális állatidomárja is kidolgozott jellemrajz, az egyetemi hallgató Pálmai Anna pedig bumfordi ostobaságot sejtet két állandó motívuma, az idétlen nevetés és a kötelező mozgásgyakorlatok között, ám ritkán valósul meg együtt a zenei precizitás és az oldott életábrázolás.
Caribaldi maximalizmusa folyton lelepleződik, legjobban akkor, amikor néha sikerül néhány taktust megszólaltatniuk a Pisztrángötösből. Ezek szinte valóban megrendítő pillanatok. Az előadás végén pedig egy ócska táskarádióból hallhatjuk vékonyan, ványadtan, de mégis jól hallható bravúros profeszszionalizmussal Schubert zenéjét. A szomorú üzenet világos, de hatásos befejezésnek kevés.
Népszabadság, 2006. október 30.