Maul Ágnes: Családi iszonyok
Bozsik Yvette: Lány, kertben - kritika
Miután elhalkulnak a madárhangok, ismerős berregés keríti nosztalgikus hangulatba a nézőt. A Kamra színpadán, a borostyánon túl, a viaszos vászonnal borított asztal mögött, az Orion tévével szemben egy Lehel hűtő zúg. Ártalmatlan időutazásként indul Bozsik Yvette előadása.
A Lány, kertben műfaja családi komédia, pedig inkább csoportos agyturkálás. A csoport mi vagyunk, az agy meg Bozsik Yvette-é. Zavarba ejtő helyzet. Állandósítja a nézőben a feszengve szórakozás állapotát. A díszletek, kosztümök és zenék retró hangulatú kavalkádja már önmagában is mulattatja a nézőt, de komikus karakterekben is bővelkedik az előadás. Ott van például a nagypapa (Szacsvay László), aki szimultán falusi vasutas és autodidakta hegedűművész. Vagy a franciás műveltségét csillogtató keresztapa (Rajkai Zoltán), aki egyben főállású pojáca és balettmester. De a komikum legfőbb forrása mindenekelőtt és -felett nem más, mint az apa. Szabó Győző lehengerlő a nők kedvenceként pózoló barkós, nejloninges, csípőnadrágos bulikirályként. A magánszám pedig, amit elmagányosodott, önsajnálatban tocsogó, tejfölös poharakat gyűjtögető apaként a Hull az elsárgult levelet gajdolva előad, az előadás legemlékezetesebb része.
Amellett, hogy az egyes részletek nagyon is kacagtatóak, az előadás egésze olyan, akár egy nyomasztó álom. Irracionális, groteszk és kibogozhatatlan. Amit pedig mégis kibogoz az ember, az egyenesen rémisztő. A történések színhelye, a címbeli kert: önmagából kifordult éden. Arra mindenesetre tökéletesen alkalmas, hogy egy gyereklány a szó minden értelmében elveszítse benne az ártatlanságát és illúzióit. Míg ő maga a szüntelen balettórák diktálta fojtogató rendbe kényszerül, környezete mindenestül kaotikus. Egy hideg, flegma, folyton bagózó szuperszexi anya (Tallós Andrea) és egy örök-gyerek, nemtörődöm apa között neki nem jut más szerep, csak a világot leukoplaszttal leragasztott szemüvege lencséjén keresztül szemlélő, szánalmas kis kölyöké. A felhőtlen és felelőtlen, végenincs mulatozások közepette a felé irányuló szülői figyelem és törődés kimerül abban, hogy cirkuszi majomként kell prezentálnia táncos tudását.
Ellenben egy férfirokon túlontúl nagy figyelmet szentel neki. Mészáros Béla pontos adagokban méri az ellenszenvet és a burleszkes humort a pedofil figura megformálásában. Alakja egyszerre ijesztő és mulatságos. Elülteti a szorongást a néző lelkében, de nem hagyja, hogy az undorba csapjon át. Görnyedt háttal, sunyin körbesandítva, újra és újra elcsen egy játékbabát, majd mohón szorongatva eliszkol. A beteges vágyaktól vezérelt figura furcsa ritmusú, darabos mozgása – abszurd módon - Tímár Péter Egészséges erotikáját juttatja eszembe, ahol az eredetileg hátrafelé mozgó színészekről készült felvételeket visszafelé játszották le.
A pedofil rokon alakján keresztül egyébként jól megfigyelhető az előadás egészén végigvonuló másik kettősség is: a valós emlékek és a megtörtént események keveredése a szürreális elemekkel. Az előadást az az ambivalencia működteti, hogy egyszerre, egymásba gyúrva tálalja ezt a két, látszólag távoli nézőpontot. A traumáival leszámolni akaró, józan, felnőtt nő látószögét, aki az egészből viccet csinálva igyekszik magától eltávolítani a történteket; és a gyermek nézőpontját, aki mindent, amit lát és átél, átszűr saját élénk fantáziáján.
Hasznos Dóra azért is ideális választás a lány szerepére, mert olyan, akár egy gyerektestbe zárt nő. Ha akarja, vézna kislány, nyiladozó nemi kíváncsisággal és vágyakkal, ha akarja, gyermekkori sérelmeit zárványként magába rejtő, kemény (vagy annak látszó) nő. Kint is van és bent is van: egyszer részese, főszereplője a történetnek, másszor kívülállóként szemléli a körülötte zajló vircsaftot.
A kint vagy bent kérdése folyamatosan piszkálja a nézőt is. Maradjon kívülálló, vagy fogadja el, hogy intim családi titkokba avatták be? Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lenne, ha azt gondolhatnánk, hogy ez a zenés, táncos, lélekelemző szürreália csupán EGY történet, amely általánosságban beszél arról a teherről - nevezzük gúnyosan szeretetcsomagnak? -, amit mindenki megkap a szüleitől, családjától, s aztán vagy belerokkan a cipelésébe, vagy nem. Ám Bozsik Yvette eredeti családi fotókkal "terheli meg" az előadást, és nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem egy történet, hanema Bozsik Yvette-történet. A néző tudja, hogy azok, akiknek orrára piros bohócorrot biggyeszt, kipeckeli a száját, nevetséges vagy szánalmas színben lefest, mind-mind létező vagy létezett személyek az életéből. Ezáltal Bozsik Yvette nemcsak egy rendkívül masszív, sokrétegű, maradandó élményt nyújtó előadást hozott létre, hanem a produkcióval nyíltan be is avatta személyes traumáiba a közönséget, felhasználva a nézőt a saját magán végrehajtott ördögűzéshez. Lehet, hogy ez bátor tett, de az is lehet, hogy nem igazán fair.
Revizor Online