Koltai Tamás: Pamflet és horror

William Shakespeare: Troilus és Cressida - kritika

Már az vonzó, hogy a Troilus és Cressidát játsszák. Egy tucat Romeo és Júliát kell elszenvedni ahhoz, hogy hozzájussunk egyetlen Troilushoz. A Romeo egyre lestrapáltabb, már senkinek nem jut eszébe róla semmi, legkevésbé a rendezőknek, közben meg itt van ez a szűz anti-Romeo, mintha a legjobb formában lévő Arisztophanész, Kleist, Jarry, Genet és Dürrenmatt dolgozta volna össze, egyszerre történelmi pamflet és költői horror, politikai groteszk és tragikomikus világlátomás, egyetlen szóval: Shakespeare. Abból is a legjobbak egyike, bárki bármit mond. Mellesleg a kedvenc darabom.

Silviu Purcãrete rendezte a Katonában, a régi nagy rendezőnemzedék leszármazottja, egyike az utolsó mohikánoknak, akinek még van agya és szeme, tud racionálisan és vizuálisan gondolkodni, képes a tetteket a következményeik felől vizsgálni, és egységes világkép birtokában ábrázolni az egységes világkép szétesését. A Troilus és Cressida a totális züllés, a morál, a politikai és emberi tisztesség összeomlásának s a romok fölötti cinikus haláltáncnak a drámája. Mint ilyen tökéletesen rímel korunkra. Két szembenálló fél (nem akarok pártot mondani) acsarog egymásra, a görögök és a trójaiak. Háborúznak, de ez nem háború, hanem életforma, senki sem tudja, mióta folyik, s azt sem, hogy miért. A kiváltó ok vagy inkább ürügy, a spártai Heléna az előadásban tetőtől talpig gézbe van csavarva, az arca sem látszik, olyan, mint egy nyüszögő múmia, a trójai vezérkar egy óvatlan pillanatban kis híján agyonüti, hogy megszabaduljon tőle, csak Paris ajnározza, akár valami affekta babát. Az ellenségek beásták magukat a hétköznapi hadiállapotba, a színpad két térfelén helyezkednek el, köztük hosszú (tükörrel végtelenített) mosdósor a demarkációs vonal. A mosdók egymásnak tapasztott háttal kétfelé szolgálnak, körülöttük zajlik a napi rutin, mosakodás, borotválkozás, a reggeli trombitaébresztő után. (A zeneszerző Vasile Sirili mindjárt az előadás elejére remek trombitakoncertet komponált, két térfélre és több szólamra.) Helmut Stürmer díszlete katonai körlet, mindkét oldalon tábori ágyakkal - Achilles és Patroclus emeletes "nászi" priccse sátorként körül van burkolva lepedővel -, hátul egyforma lengőajtókkal. Aki átlépi a vonalat, elfogják, mint Antenort. A párviadalhoz két pricscset tolnak faltörő kosként egymás felé a mosdók fölött, rajtuk állnak a dárdás vezérek. A tényleges háborúhoz elfordul a színpad, megbomlik a mosdósor, közös csatakos csatatérré olvad össze a helyszín, vér folyik a csapból, törzsi jelképeikkel és harci fölszerelésükkel kérkedő katonák nyeszetelik az átvérzett bábúkat. Ezen a ponton teljes pompájában kibomlik az időben és térben kitágított világőrület kozmikus képi metaforája. Az előadás vizualitásáért felelős Helmut Stürmer - ő tervezte a jelmezeket is - invenciója szabadon kalandozik térben és időben. A katonai bakancsos hagyományos terepancúg az alapviselet, a görögök tiszti sapkája, a hónaljakba vízszintezett pálcákkal az angol hadsereget idézi, a pöfeteg díszruhák latin-amerikai diktátorokra utalnak, Hector díszes-tollas törzsfőnöki páváskodása és a myrmidonok tipegő falanxa atavisztikus megnyilvánulás, a csuklyák és kiegyenesített halálkaszák a moralitások tartozékai, a szöges-rostélyos sisakok sci-fi-ivadékok, s mindehhez jönnek a gázálarcot stilizáló ormányos szörnyek, amelyek mintha a Csillagok háborúja fantázialényeit parodizálnák. Feszültségkeltő búgó hang, thriller-zene és táskarádióból cincogó keringő. Achilles a halott Patroclus árnyával keringőzik. Paródia és horror, komikum és iszony, lidércnyomás és álom, öldöklő realizmus és vizuális abszurd: a végpusztulás rémisztően bizarr allegóriája.

Kétségtelen, hogy a rendező játssza el a darabot, de nem a színészek nélkül. Purcãretének szüksége van a Katona magasan képzett, erős jelenléttel bíró és alkalmazkodásra képes színészeire, akiknek most nem a lélektani részletezés, nem is a Troilus és Cressida esetében gyakran elégnek ítélt könnyed-ironikus groteszk, hanem az effektusokat fölülíró alapgesztusok játéklehetőségeinek megtalálása volt a feladatuk. Bezerédi Zoltán például a mocskolódó Thersitest lezüllött lumpenértelmiséginek játssza. Ballonkabát, szemüveg, pia a zsebben. Az ágy alól, gyertyafénynél narrálja a prológot, soronként kiröhögve a témát is, a könyvet is, amely ilyesmivel traktál. Magaslesről kommentálja a háborút, de nem a kívülállás relatív erkölcsi magaslatáról - ő az, aki övével megfojtja Patroclust. A görögök és a trójaiak között nincs értékkülönbség. A görögök hiú, ostoba állatok; Ujlaki Dénes Agamemnonja monumentális hólyag, Nagy Ervin Achillese magakellető pozőr (szoborszerű kontraposztban tartja föl Hektor kivágott szívét), Elek Ferenc Menelausa jelentéktelen puhány, Tóth Zoltán Ajaxa mindent átalvó, lusta bunkó, Hajduk Károly Ulyssese eszes intrikus (foghegyről, könyve mellől szólítja meg a tekintélyeket is), Kun Vilmos Nestora túlbuzgó kisöreg (székéhez ragasztva cipelik), Kocsis Gergely Diomedese alamuszi haszonleső, Koloszár András Patroclusa romlott gyermek. A trójaiak családi klánja "katonákból" és "varázslókból" áll; Olsavszky Éva Priamusa nem nélküli, ijesztő vénség, Lengyel Ferenc Hectora önittasult törzsi vezér, Mészáros Béla Parisa rablott nőjének rabja, Czakó Klára Calchasa aszott jelképe papi hivatásának, Tóth Anita Cassandrája hibbant sivalkodó (senki se veszi komolyan), Takátsy Péter Aeneasa krakéler kiskakas (nagy száma, hogy hangtölcsérbe harsogja a hivatalos beszédet, és poénkodva leejti az üzenet végét), Barnák László személytelen Antenor.

Némi ellenpontot képviselnek a címszereplők és Pandarus. Haumann Péter mint Pandarus betétes cipős, csokornyakkendős békebeli dzsentri-bácsi; nem harctérre való, hanem kávéházba vagy kuplerájba. Idegen itt, de azért elemében van, új lepedőt terít a fiataloknak, rájuk is fekszik csupa szeretetből, kölnit szór és rózsaszirmot. S elég cinikus ahhoz, hogy amikor mindennek vége, rátaláljon Thersitesre, és szarkasztikus kedéllyel - meg pálinkával - masszíroztassa magát. Rezes Judit Cressidáját meghatározza alkata és habitusa: nyers modorú, nyíltnak látszó, de kiismerhetetlen, életrevaló "mai lány", semmiképp sem naiva, és semmiképp sem kurva. Kiborul, amikor elsőéjszakás fiúját elviszik mellőle, tombolva áthajítja bakancsát a "másik térfélre", majd tűri, hogy odaát a görögök egyenként hátradöntsék az ágyon. Aztán már maga dől. Nem odaadóan, hanem dacosan, "ha ti is úgy, hát én is" alapon. Diomedesnek már kelleti magát, női ösztönnel és keserű elszántsággal, hogy a végén zokogásba fullassza odaadását, és azt a Cressidát, aki lehetett volna. Hozzá képest Troilus egyszerűbb lélek a darabban is, Keresztes Tamás alakításában is: az esetlen udvarlóból előbb engedelmes alattvaló lesz, aki meggyőződik róla, hogy szerelmét hivatalosan távolítják el tőle, s csak később anyátlanodik el. A kifejletet a mosdók szögletében nézi végig, Ulysses fogja be a tenyerével a száját, hogy ne üvöltsön - ez mindenesetre érdekes kép.

Elég bizarr, hogy Szabó Lőrinc kissé már archaikusnak tetsző (egyébként még mindig működő) szövegét mondják. De lehet, hogy éppen így jó: a célratörő, rideg képek kontrasztálnak az indázó mondatokkal. Amúgy a pompás előadásban is van valami rettenetesen barokkos.

Élet és irodalom, XLIX. évfolyam 48. szám, 2005. december 2.