Csáki Judit: Ki itt a dilis?
Petr Zelenka: Hétköznapi őrületek - kritika
Nagyon találó a "sokszor használatos" cím, hiszen majd' mindennap kimondja az ember. A fiatal cseh filmes író darabja pont erről szól: hétköznapi őrületekről. Meg hétköznapi őrültekről is - majdnem mindenki ilyen, ugye, a nézőtéren is volt belőlü(n)k jó néhány, az ilyenektől van csúcsforgalom délután a BlahánÉ Meg arról is szól, hogy őrültnek lenni nézőpont kérdése.
Gothár Péter díszlete jól szolgálja Gothár Péter rendezőt és a színészeket: valóságos nagyszínpad van a Kamrában, némileg aszimmetrikusan beferdítve a nézőtérre is. Az elején mintha két szobát látnánk, egymás tükörképeit; ezek egyben a két helyszínt is jelzik - de hát aztán mindez nem így van: annyira egy tér ez, hogy ugyanannak a garnitúrának a darabjai vannak szétszórva itt-ott, meg amúgy is átjárható, és ettől persze még lehet két tér, de három is, nem beszélve a belőle hátrafelé nyíló harmadik (esetleg negyedik) térről, amelyhez képest ez itt csak előszoba. Rugalmas - ez az ő értelme.
Mert így tudnak keresztbe-kasul mászkálni azok az alakok, akiknek jobbára egyetlen domináns mánia vagy őrület körül forog az életük: boldogok szeretnének lenni, jobb esetben a maguk módján, rossz esetben a másén. Petr például Janát akarja visszaszerezni, Bögöly nőt akar, de ha nincs, a porszívó csöve vagy a mosdó lefolyója is megteszi; Petr anyjának a rendről van furcsa ideája, apjának a villanykörtéről, és akkor még ott van a szomszéd pár, ahol a nőnek, a "cukormongúznak" (Csoma Bori fordítása nem csak ezért jó) egy kukkoló kell az orgazmushoz; aztán van egy szobrásznő, egy takarítónő és egy próbababa meg más isÉ Cselekményről kevéssé, egymásba fűződő jelenetekről inkább lehet beszélni; a darabkákból ismerős világ rajzolódik ki, az a világ, amelyben élni jókora kihívás.
Ez a világ eléggé emlékeztet egy jó Gothár-filmre - amelyből egyébként mostanság a szükségesnél kevesebbet látni -, legfőképp a Gothár-filmek atmoszférájára, a szelíd tűrhetetlenségre, az otthonos tébolyra, az ismerős érzelmi hontalanságra. Szokásosan pontos minden, helyükön vannak az apróságok: Nagy Ervin kék csíkos ingéhez a piros törökmintás nyakkendő vagy a párducmintás lámpaernyő, vagy Lengyel Ferenc, az idősebb Hanek kezében a barna szatyor, benne a telefon, a vezetékes, benne az utoljára véletlenszerűen bepötyögött szám, a következő fordulat dobbantójaÉ Vagy az egész Vajdai Vilmos, ahogy van: a Főnök, a barna öltönyében, tompított hangjával, a kisfiúkat szereti, dalolja mindenkinek, közhírré téve, hogy nem rossz ő, csak szerencsétlen.
Világít az asztal, a takaró meg magától ugrik a tér közepére: semmin nem lehet csodálkozni. Mennyire a helyén van például a lift, egy apró fülke a tér jobb oldalán, amelyben összezsú-folódnak, besűrűsödnek, egészen az abszurdig pörögnek a képtelenségek: Bögöly majdnem elvérzik benne (mármint a farkából kifolyólag), miközben fölötte Jana és Petr borul össze ismét.
Gothárnál a karakterek igen markánsak - csupa egyszerre mély és látványos színészi alakítás; tovább fogunk emlékezni rájuk, mint a nemigen létező sztorira. Kocsis Gergely hibátlan ritmusban vált aktívból passzívba, rohanásból bámulásba, akarásból félésbe. Nagy Ervin a dilis barát, Bögöly szerepében derűs tébolyult: voltaképpen genetikai optimista, neki minden jó, a próbababa meg a legjobb. Szirtes Ági anyafigurája monoton menetelés és beszélés - csak a kórházi ágyon, a kényszerzubbonyban áll le boldogan: önmagára talált. Lengyel Ferenc már a tartásával, sőt a fejtartásával is sokak alapvető üzemmódját idézi meg: a titkolt nosztalgiát a valahai fontosság iránt (politikai hírolvasó volt ugyanis a régi szép időkben). És ahogy a lelkileg szikárrá aszott férfi váratlanul ismét kitelik és nagy dolgokra képes, például arra, hogy a szájába vegyen egy villanykörtét - hát ez megrendítő fordulat. Rezes Judit Janája ugyancsak egy típust idéz - "nem is tudom, mi vagyok és mit akarok"; Szandtner Anna feketén blazírt takarítónő, szőkén együgyű kefélőgép. Máté Gábor ezúttal a hőbörgő balek sémájából kerekít eleven karaktert, Bertalan Ágnes a rituális boldogságvadászból. Mészáros Béla pedig ebből a rövidke mondatból: "meg tudunk egyezni", márminthogy kikerülni minden konfliktust, mégis mindig veszteni: a született lúzer.
És persze a helyzet filmes ritmusban fokozódik: Lengyel Ferenc a felesége ruhájába bújik, hátha akkor jobban megérti asszonyát (és viszont), a próbababa megelevenedik és sétálni megy, a takarítónő balettozik, a szifont permetezőkészüléknek mondja a szép új nemzedék, apa és fia végre őszintén beszél egymással, igaz, a sötétben, Rezes Judit harisnyáján mintha a pisai ferde tornyot láttam volna, Lengyel Ferenc feje óriásiban megszoborva, fehér lepel kerül mindenre, majd a főszereplő Petr Haneket alakító Kocsis Gergely beül egy jókora papírdobozba, ahogy az elején tanácsolták neki mint nővisszaszerző tuti ötletet, magához vesz egy üveg befőttet, lesz, ami lesz, jöhet a Tixo, azaz a ragasztószalag - és feladja magát, nyilván a Marsra. Nemigen lehet másképp.
Narancs XVII. évf. 18. szám - 2005-05-05