Csáki Judit: Elmenők, maradók

Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája - kritika

Hát igen: szem és fül kell ehhez is, pedig nem bonyolult. Goldoni darabjában a fiatal Anzoletto, a tehetséges mintarajzoló Pétervárra készül, mert, mint mondja, "mindent látok, ami itt történne velem. Másra vágyom. Meg aztán ez itt zavaros kor, és nem lehet tudni, hogy mi lesz a mi szakmánkkal." Ez a karnevál végi éjszaka tehát a búcsú ideje, Sáry László zenéje erről szól leginkább - a darab pedig Goldoni búcsúja Velencétől.

A Katona József Színházban Khell Csörsz először is kissé ferdén beékelte a megnövelt színpadot a nézőtérbe, néhány anyagmintát lógat be itt-ott, középen egy hatalmas szövőszék áll, de amúgy majdnem üresnek látszik a tér. Az emberek fogják benépesíteni - a színészek előttünk igazítják jelmezeiket, majd mélyen a szemünkbe néznek: Velence Budapest, értjük. Színházról beszélnek a takácsok, fonónők, kereskedők, inasok. Vagyis a világról.

Sok ember gyűlik össze Zamaria takácsmester házában (Bezerédi Zoltán a vendéglátó szerepében bölcs, jóságos és ráadásul csupa gyarló emberség; hasonlítani szeretnénk hozzá, ő a mi színpadi követünk), hogy jól kimulassa magát a karnevál utolsó éjszakáján. Eljön például Marta asszony, akiben Bodnár Erika sugárzó gyöngédséggel rajzolja meg az örök békebírót, a szeretet és megbocsátás rendíthetetlen hívét. Férje, Bastian Ujlaki Dénes alakításában tekintélyes és öntudatos polgár (aki már csak azért sem megy sehová, noha "több ajánlata is volt külföldről", mert megválasztották a céhben a "bal parti selyemkereskedők elnökének", és igenis, az nem semmi) - na jó, nem bír elmenni egy női fenék mellett érintés nélkül...

Jön egy fiatal pár, hozza sistergő szerelmét: Jordán Adél Elenettája és Nagy Ervin Augustinja még hatvan évig fogja marni-tépni egymást; a két színész nem a kapcsolat karikatúráját, hanem szomorú, igazi képét adja. És jön Polonia fonónő: Szirtes Ági milyen remekül hordja-leplezi a figura közösségi magányát és vágyakozását arra, ami végül megtörténik: hogy a beivott Momolo megkérje a kezét! Mert az is bravúr, ahogy Máté Gábor háromszor ismétli a nyilván gondosan betanult leánykérést - de az is az, ahogy Szirtes háromszor fut neki a gyöngyöző kacagásnak... Két magány, két, életörömmel vegyített rezignáció talál egymásra.

Zamaria lányát Pálmai Anna e. h. játssza; akaratos "jókislány", tényleg veronesei foglalatban, és az életre készül. Remélhetőleg Anzolettóval, a menni vágyó fiatalemberrel (Ötvös András e. h. fűtött, hiteles alakítása) - ebben a kapcsolatban is sok viharra lehet számítani a művészi ambíciói által vezérelt fiú és a magánboldogságot kívánó lány között.

És jön Alba asszony - nyomában gyógyszereket rejtő hatalmas táskájával aggódó, karikás szemű férje toporog -, aki egyfolytában különféle betegségekkel, rosszullétekkel, rohamokkal vesz részt a társasági életben. Fullajtár Andrea rendkívüli alakításban teszi véresen komollyá ezt a nagyon is igazi betegséget: a figyelemfelhívó reflex túlműködését. Drámai erővel parancsolja magát a középpontba, még kacagásai is túlhabzók, fenyegetőek. Kocsis Gergely Lazarója a kényszerű elviselés és az őszinte szeretet szomorú elegyével, szolgálatkész kétségbeeséssel veszi őt körül.

Máthé Erzsit Madame Gatteau, a koros, ám negyedik férjre még mindig áhítozó jómódú hímzőasszony szerepében körüldongják a többiek, ő meg lubickol ebben, piros-zöld ruhában, mint valami óriásvirág (Szakács Györgyi jelmezei ismét pont jók).

Zsámbéki Gábor egyszerre nagyívű és részletező rendezése bizonyos értelemben ars poetica jellegű: nemcsak színházilag, hanem a világlátást tekintve. Szeretet és tartás, megbocsátás és markáns állítás keveredik benne - és a színészek ismét kiváló partnerek. Van néhány bravúrosan komponált tabló (persze tabló majdnem az egész): a kártyaparti például, amelyben egymás hegyén-hátán sorjáznak a pontos gesztusok; de ilyen a megérkezés is: túlvilágított járásból széles-hangos belépőkkel jönnek a vendégek; és ilyen a vacsora: koreografált pantomim, ügyes és beszédes, láttam, mikor nyalták ki a tányért... És olykor egy-egy komor villanás: egy hirtelen a színre varázsolt tükör - nézne már beléje Madame Gatteau; vagy Alba asszony fölhúzott válla, amint kisbundát parancsol magára; vagy Zamaria mester nagyot ordítása: "szeressétek egymást!"... Voltaképpen ki-ki párjára lel a végén. Voltaképpen ilyen a boldogság. Ki-ki a gépekhez lép, dolgozni kezd; csodás masinák mozdulnak: munka ideje van. Vége a karneválnak. És a nagyszerű előadásnak is.

Az emberekkel "borított" színpad csupa ellenpont, kérdés-felelet, állítás-tagadás, bölcsesség és tudnivágyás, menés és maradás. A rendezés - és nyomában az alakítások - nélkülözi az ítélkezést (ennek ellenkezője tette kínossá annak idején a Radnóti előadását); megmutatja, hogy a világ sokszínű, az emberek talányosak és szerethetők, hogy az úgynevezett fejlődés momentán nem sok optimizmusra ad okot, hogy mindenkinek nehéz: az elmenőknek és a maradóknak. De: kell elmenni és kell maradni.

Magyar Narancs, XIX. évf. 16. szám - 2007-04-19