Koltai Tamás: A szakma dicsérete

Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája - kritika

A mindennapi létproblémák, emberi kapcsolatok, magatartások, viselkedésformák, konfliktuskezelő módok életszerű változatai jelennek meg a Katona József Színház Goldoni-előadásában. Olyan, reálszituációkon alapuló, a részletek gazdag belső tartalmát, ambivalenciáját sokoldalúan föltáró, ugyanakkor a naturális részletezést messze elkerülő, a festőiséget képi stilizáltsággal és poétizmussal elegyítő ábrázoló technika, amely egyszersmind el is tünteti a technicizmus eszközeit, és a "rendezői beavatkozástól" mentes spontaneitás érzetét kelti. Ma már ritka tünemény ez a - hogy az előadott darab miliőjének megfelelő metaforát használjak - finom szövésű színházi anyag; amennyire látom, világméretekben is. Goldonihoz másoknál jobban illik a nivellált helyzetekre, pasztellárnyalatokra épülő előadás-dramaturgia, és ez különösen érvényes A karnevál utolsó éjszakájára, amely a szerző sok egyéb (nálunk gyakrabban játszott) darabjával szemben nem az utcák, terek, kávéházak nyilvános életét mutatja be a maga élénk, válogatatlan forgalmával, plebejus mozgalmasságával, harsányságával, nemegyszer rikító színeivel, hanem kézműves szakemberek, művész-iparosok, kereskedők falakon belüli világát, társas összejövetelét, társadalmi kommunikációját - a többé-kevésbé jól szituált, disztingvált, középosztályi létformát megcélzó polgárok életét. Tablóról van szó, amelyben finom fizikai és lélektani elmozdulások történnek; cselekmény szinte nincs is. A Zamaria velencei takácsmester házába invitált vendégek egy családi konfliktus tanúivá válnak, amely amiatt robban ki, hogy a mester lányába szerelmes Anzoletto mintarajzolót meghívták egy hosszabb szentpétervári (az eredetiben moszkvai) tanulmányútra, és ő mindenképpen el akar menni, ráadásul az ugyancsak meghívott hímzőasszony, Madame Gatteau társaságában - akkor pedig veszélybe kerül a hűség, a szerelem és a házasság. A társasági este fölött az elválás szelleme lebeg. Istenhozzádot kell-e inteniük a szerelmeseknek, miközben odakint épp véget ér a vidám karnevál, a Párizsba készülő szerző pedig ezzel a darabbal búcsúzik szeretett Velencéjétől?

Zsámbéki Gábor rendezése finom megfigyelések, lélektani nüanszok, egyéni és csoportpszichózisok, illetve az ezekből fölépített belső hullámzások, koreográfiák tárháza. A szereplők bemutatása körültekintő gondossággal történik, az érkezők - többnyire jó ismerősök - direkt és félre megjegyzéseik révén kibogozhatatlan rafinériával véleményezik a másikat, egymásnak és a nézőknek szólóan. Ujlaki Dénes Bastian selyemkereskedője tapintatlanul szembekérdezve érdeklődik az illető kiléte felől, és ugyanígy tapogatja a női formákat. A feleségét játszó Bodnár Erika már leszámolt azzal, hogy ezt észrevegye, inkább jóindulatú intrikával biztatja a házikisasszonyt - még a kártyaparti alatt is -, hogy ne hagyja magát, szóljon bele a saját életébe. Jordán Adél és Nagy Ervin angyali ártatlanságot és ördögi pajkosságot váltogatva kergetőzik végig az egész előadást állandó összeveszéseik és kibéküléseik ciróka-maróka játékával. Máté Gábor mint Momolo mángorlómester, "a társaság lelke" a végigkarneválozott hét kialvatlanságától fehér arccal kényszermulattat, ismételgeti megszokott szófordulatát, ül bele a levesestálba, és láthatóan megnyugszik, hogy miután kiérdemelte Szirtes Ági a kettejükről szóló pletykákat visszafogott, egyenes derekú méltósággal, kis belső mosollyal tűrő Polonia fonónőjének házassági beleegyezését, talán nem kell többé a közbohóc szerepét vállalnia. Pelsőczy Réka az önbizalom- és önismerethiány apró tragédiáját sűríti Alba aszszony kedélytelen akadékoskodásaiba, idegesítően hangulatrontó roszszulléteibe, hányingereibe és ájulásaiba, ezáltal örökös szabadkozásra és pátyolgatásra kényszerítve szerencsétlen férjét, Lazaro takácsmestert, akit Kocsis Gergely játszik megadó mártíromsággal, csak egyszer, egy szicíliai étrend száraz, a kulinaritáshoz nem illő ismertetésével szabadulva föl a lelki nyomás alól. A társaság egy ízben elsősegélynyújtás címén bosszúból alkalmi hordágyra gurítja, fölkapja, majdnem fejre ejti az ájult Alba asszonyt - bohózati koreográfia. Az étkezés, húsdobálás és tésztaevés is az - valódi ételek nélkül végrehajtott, pontos gesztusstilizáció. A kártyajelenet viszont mintaszerűen megtervezett és végrehajtott reálhelyzet, a pénzek, lapok és leosztások, illetve a közben zajló háttérkonfliktus tempó-ritmusának egymáshoz igazításával. Mikor hogyan kell.

A konfliktus középpontjában négyen állnak. A fiatalok - Anzoletto és Domenica - jövője a tét. Az egyetemista színészek, Pálmai Anna és Ötvös András ugyanazokat a pasztellszíneket keverik ki, mint a többiek: nincsenek köztük rikító, éles vagy durva hangok, mozdulatok. Tartásuk van, értéket és mértéket képviselnek. Az apát, Zamaria takácsmestert játszó Bezerédi Zoltán is mellőzi az obligát "apamotívumokat"; jóindulatú, szelíd, a megfontolt felelősség tudatában élő családfő, aki ha nehezen dönt is, de a belátására és a józan eszére hallgat. Az előadás kényes pontja lehetne a féltékenység alanyát képező francia hímzőnő. Csakhogy Fullajtár Andrea több mint tökéletes a szerepben. A háromszoros özvegy Madame Gatteau szinte még fiatal, finom és fess nő, az ízlés mintaképe. Modora és (nyilván maga hímezte) öltözéke disztingvált. Fullajtár franciasága és tört "olaszsága" magyar színpadon ritka kivételt képez, fölényesen hiteles nyelvileg és emberileg. Másodvirágzásának tényére érzékeny, de nem sértődékeny. Kokettériája frivol, de nem közönséges. Nőisége fölszabadult, de nem tolakodó. Egyetlen pillanatra sem válik nevetségessé, Anzoletto komoly bajban lenne, ha vele utazna Pétervárra. A búcsúzóul mindent megoldó Goldoninak nem kell kompromisszumot kötnie ahhoz, hogy a darab végén a fiatalok házasságába és a közös utazásba beleegyező Zamariához adja feleségül Madame Gatteau-t - szép és összeillő pár lesznek.

A játék szcenikai háttere a Khell Csörsz tervezte stilizált tér, amelynek "fekete dobozába" egy-egy hátul váratlanul nyíló ajtón ömlik be a karnevál fénye és sziporkája, a térelemek pedig a szereplők foglalatosságára utaló textilek és kárpitok. Kiváló ízlésre vallanak, ahogy Szakács Györgyi pasztellen festői műremek ruhái is. Miközben előre halad a játék, fokozatosan telítődik a belőle fakadó tartalommal. A fordító Török Tamara tapintatos szövegintarziáival a mesterség, a szakma, a hivatás szépségéről, becsületéről és szeretetéről van szó. A pétervári szerződés szakmai kihívás: mit ér a világban, amit otthon megtanultunk? Anzoletto nem térhet ki a kihívás elől. De az életét otthon leélt Bastian selyemkereskedő személyében Ujlaki Dénes önérzetesen jelenti ki, hogy fiatalon ő is mehetett volna külföldre, mégis maradt. Ő talán rosszabb? Rá nincs szükség? A fájdalmas daccal kimondott mondat mélyről jön. Azoknak szóló válasz van mögötte, akik kételkednek benne, hogy szükség van még szakmai tisztességre - esetleg magára a szakmára. Hogy az akkor is létezni fog-e, amikor - mint az egyik szereplő mondja búcsúzóul - a takácsműhely helyén már szuvenírbolt lesz. Mintegy válaszul erre a szereplők csöndben a háttérből kibontakozó munkagépekhez mennek, és hozzálátnak dolgozni - végezni a munkájukat.

Nem lehet nem kihallani ebből - a kérdésből is, a válaszból is -, hogy a színházról van szó. Szemérmesebben és igazabbul, mint ami e témában manapság elhangzik.

Élet és irodalom, LI. évfolyam 16. szám, 2007. április 20.