Metz Katalin: Angyal szállt le a pokol fenekére

Dosztojevszkij: Az idióta - kritika

Könnyebb a démonit, sátánit ábrázolni, mint a tisztaság, a jóság princípiumát. Megragadhatóbb, drámaibb és az emberi esendőség (majdhogynem kézzelfogható) rugója. Végig is vonul a világirodalom történetén. De ábrázolható-e hitelesen az eszményi, az utolérhetetlen, a már-már emberfölötti? Dosztojevszkijt, aki maga is megjárta a poklok poklait, a kényszermunkát, átélte a kiszolgáltatottságot és az epilepsziát, kínzóan foglalkoztatta ez a dilemma. Tökéletes szépségű embert kívánt a sok kórosan szenvedő, gyenge jellemű, elesett, netán cinikus szörnyeteg után. „Ám a világon – fogalmazta meg egyik levelében – egyetlen végtelen szépségű személyiség létezik: Krisztus… A hit szimbóluma, amelyben minden tiszta és szent nekem.”

A tisztaság, amely megérinti, nem hagyja nyugodni. Földi mivoltában kívánja megformálni és a hétköznapi bűnösekkel, környezetével, kora társadalmi közegével szembesíteni.

Miskin, a vagyontalan, árva hercegi sarj – vélhetőleg Dosztojevszkij ifjúkorába plántált, vágyott, jobbik énje – akárcsak ő, epileptikus. A „szent őrület”, mint a régiek mondták, tette volna ennyire naivvá, a maga módján élhetetlenné, s annál önzetlenebbé és empátiával megáldottá? Mérhetetlen tapasztalatlanságában mégis az élet szenvedélyeiben megmártózottak lelkébe lát. És vigasztalásukra siet. Akkor is, ha ez az együttérzés csak pillanatnyi feloldozást hoz.

A félkegyelmű, amelyet most eredeti címének egyenes átvételével, Az idióta címen hirdet – Ungár Júlia és Tiwald György színpadra adaptálásában, Makai Imre fordítása nyomán – a Katona József Színház, erőteljes drámai műként állja meg a helyét, ha olykor, óhatatlanul, akadnak vontatottabb részek is. Többé-kevésbé annak is teljességélménye lehet, aki nem olvasta Dosztojevszkij kedvenc regényét. Máté Gábor mélyre ásó és a kellő momentumokban dinamikus rendezésének oroszlánrésze van ebben. Úgy érezni meg az előadásban ama bizonyos „nagy orosz lélek” mindent átitató intenzitását, hogy a rendező teljességgel szakított a szamováros realizmus megannyi kellékével, amiként a színészi játék szlávos teatralitásának, „lelkiző” ömlengéseinek beidegződéseivel is. Ilyeténképpen magát Dosztojevszkijt nem fedi el az annyiszor látott oroszos színpadi allűr, s a lemeztelenített lelkeket annál dosztojevszkijesebbnek érezzük. És – paradox módon – lelki folyamataikat annál modernebbeknek. Jóllehet, az ódonság-paródiának (?) szánt női kosztümök kissé ellenében hatnak ennek a szándéknak (jelmeztervező: Füzér Annie). Zeke Edit egyhangúan sötét tónusú, kimódolt díszlete, a maga penész- és piszkosszürke falaival, úgy fest, mintha inkább a Feljegyzések a holtak házából számára készült volna.

A krisztusi princípium színpadi megfogalmazása már csak azért sem hat profánul a Katonában, mert Máté Gábor „vezérlése”alatt Fekete Ernő az eszményi tisztaság, a földi gonoszságokra való naiv rácsodálkozás, mintegy lebegő, de megfogható (és nem földtől elrugaszkodott) angyali lényként jár-kél a sok ostoba és még több gyarló halandó, az orosz hivatali világ korrumpáltjai, illetve a semmirekellő, cinizmusba süppedt törvényen kívüliek között. És megérti valamennyiüket. Más kérdés, hogy meg is érinti a többieket. Megváltani mégsem képes őket. Pedig a két női főszereplőt, akik amolyan dosztojevszkijesen ambivalens módon, két „férfi-pólus” között ingadoznak-vergődnek, nem kevéssé jelezvén esendőségüket – Miskin, a maga testetlen, lelki vonzalmakban gazdag módján, megpróbálná szánalmában megváltani. Fekete Ernő a herceg képében eszményi tisztasággal, őszinte odaadással közeledik a hozzá kétségbeesetten menekülő-ragaszkodó nőkhöz, ám épp lényének „föld-idegensége”, s tegyük hozzá: gyávasága (és itt érhető tetten egyetlen „jellemficama”: ide-oda csapódása hol egyik, hol másik, azaz az épp jelen lévő, könyörgő asszonyhoz), a gyengék befolyásolhatósága teszi erre képtelenné, és fordítja visszájára igyekezetét. Talán maga Dosztojevszkij sem álmodta ilyen angyalian karizmatikusnak s akaratlanul mégis konfliktust szítónak az ő kedves Miskinét.

Könnyebb dolga volt Nagy Ervinnek, mindent eluraló, féktelen szenvedélyét Nasztaszja iránt maga az író is egyértelművé tette. Való igaz, Rogozsin alakját is egyfajta kettősség bonyolítja: a herceg iránti feltétlen tisztelete, az eszményiség princípiuma iránti főhajtása ellenében gyötrő féltékenysége; hisz’ tudja, vállaltan prostituált múltját a vérében hordozó, vad asszony szinte óhatatlanul vonzódik a földi mocskok fölött lebegő Miskinhez. Nagy Ervin iszákos, tékozló, dzsentris figurájában ott remeg a titkos sóvárgás, irigység az elérhetetlen Eszményi iránt. Ez vezeti a végső jelenetben bekövetkező, megrendítően tiszta és – immár józan – megtéréséhez, amennyiben a végzetes bűn, akárcsak Raszkolnyikové, a majdani bűnhődés tudatában is, megválthat valakit a szenvedélybetegségtől.
A lányok – már az író vázlatosabb vonalvezetésénél fogva is – nem érik föl a két férfi főszereplő intenzitását. Az álmodozó, szeszélyes Aglaja lénye amúgy is egyszerűbb, Rezes Judit sugárzása szembetűnő, szeszélyessége a tábornok lányának kiforratlanságából fakad. Fullajtár Andrea Nasztaszjája nyomban és okkal fakaszt vonzalmat a körülötte nyüzsgő férfinépben. Fölényes, magabiztos, ura szépségének. Végletesen kétségbeesett, amikor Rogozsintól újra és újra Miskinhez menekül. Ám az „átmenet” lelki folyamatainak (legyen bár villámgyors), indítékainak ábrázolásával adósunk marad.

Az előadás mozgalmas tablói, amelyek a kettős jelenetek líráját illetve drámaiságát váltják, színes környezettanulmánnyal érnek föl. Dosztojevszkij univerzumát plasztikusan egyénített figurák népesítik be: Ujlaky Dénes magabiztosan ostoba tábornoka, Bodnár Erika lelkendezően provinciális tábornoknéja, Szamosi Zsófia m. v. és Szantner Anna e. h. egészségesen élénk csitrije, Haumann Péter lepusztultságában-szélhámosságában ál-rátarti Ivolginja, Kocsis Gergely önérvényesítő hivatalnoka, Kiss Eszter örök sértődött vénkisaszszony Varjája, Bezerédi Zoltán nagyhangú Lebegyeve, Mészáros Béla e. h. méla, önsajnáló Ippolitja. Valamennyien egy reménytelenül megváltandó világ céltalan, esetenként semmirekellő, jó esetben szánandó figurái.

Magyar Nemzet