Halász Tamás: Rémmese

Állatfarm – kritika

1944-ben egy Eric Blair nevű, kevéssé ismert angol író befejezve legújabb alkotását kéziratával hóna alatt elindult kiadót keresni. A paksamétát tizennyolc brit kiadó adta vissza. Alig egy évvel később, a világháborús győzelmet, a világhatalmi kényszerszövetség diadalát követően megjelent a könyv, a George Orwell néven egy csapásra világszerte ismertté vált Blair Állatfarmja. E vékony kis kötet, mely a világ egyik felén számtalan nyelvre lefordítva rövid idő alatt kultuszművé vált, a másikon viszont négy évtizedre indexre került. Az Állatfarm ijesztően pontos hasonlat, rémisztően játékos definíció: tükrében egy pillanatra minden despota, minden elnyomó rendszer magára ismerhet. Hát persze, hogy gyűlöli.

Nálunk az Állatfarm ( másik regényével, az 1984-gyel együtt) a rendszerváltás időszakának lett az egyik legjelentősebb olvasmányélménye (Ascher Tamás kaposvári rendezésének köszönhetően pedig színházi élménye), és szellemes, rettenetes pontosságával, lényeglátásával döbbentette meg olvasóit. Orwell gyerekmesék szereplőivel „játszatja” el a forradalom eszméinek elaljasulását, az új erősek hatalomgyakorlásának villámgyors hasonulását a régi erősekéhez. És mi tudtuk, láttuk, érzékeltük, másoktól, tanúktól hallottuk ezeket a történeteket. Hógolyó és Napóleon a mi városainkban furikázott fekete Volga-konvojokkal, az Öreg Őrnagy szobra elé nekünk kellett koszorúzni járni, Süvi a mi történelmünket hamisította, Bandi igásló a mi korán meghalt apánk volt, Benjámin szamár a mi piaci talponállóinkban motyogott maga elé egy fröccs mellett, Jonesék, vagyis az Ember és az Asszony díszes rámába foglalt képeit a mi „reakciós” nagymamáink dugdosták a szekrény alján s így tovább.

Orwell, akit magánemberként egykoron megérintettek az „Őrnagy” tanításai, a távolból, kevés valódi tapasztalással a háta mögött, igazi zseniként érzett rá ezeknek a szürrealitásba és hazugságba fordult, államrenddé formálódott eszméknek a züllésére, prófétáinak aljasságára és kegyetlenségére. Hatalmas vihart kavart műve a sorsjobbítók, az Őrnagyok tanításával visszaélő, azt saját érdekeik szolgálatában naprakészen meghamisító gazemberek és alattvalóik történetét meseszerűen beszéli el. Meseszerűen annyiban, hogy bonyolult (vagy azzá tett, hazudott) folyamatokat kiegyenesít, kiterjedt, nehezen követhető, meghamisított cselekménysorokat egyetlen ragyogó, ironikus-allegorikus jelenetbe sűrít. Pompás hasonlatokkal, nüansznyi apróságokkal illusztrálja az uralkodói és az alattvalói lélek mechanizmusait. És, elsősorban, úgy konkrét, hogy nem konkrét. A díszes szalagok rabságában élő, a kolhozozástól vonakodó, majd a szökést (a „szabadságot”) választó Pollie kancában vagy az elüldözött, idővel minden baj okozójának kikiáltott Hógolyóban ott rejlik Trockij alakja, Süvi lehet az aranyszájú Marosán György vagy valami udvari szorgos a Honecker- vagy Ceausescu-trón mellől, az Őrnagy pedig Marx, Engels vagy Lenin külön-külön esetleg együttesen. De ugyanakkor Süvi lehet Goebbels, az Ember Vilmos Császár vagy Hindenburg, Napóleon pedig Hitler, Szaddám, Sztálin vagy az alsóbürgözdi téesz-elnök. Orwell úgy írta meg az Állatfarmot, mint aki Faludyval Recsken, Szolzsenyicinnel a Gulágon vagy Szaharov professzorral a házi őrizetben szenvedett és tapasztalt együtt. Bozsik Yvette pedig úgy rendezte meg, mint aki demokráciában nőtt fel, és igazából csak másodkézből szerzett ismereteket a szocializmusnak hazudott ál-egyenlősdi szürreális világáról, így (pragmatikusan) a rémmesei réteget vette kiindulási alapnak. Ez nem baj, de elgondolkodtató. Bozsik elnyomásélményei alapvetően (már) nem a nagy, hanem a kis rendszerekből erednek. Nem véletlenül csempészett be adaptációjába egy izgalmas-talányos figurát: a tyúkszaros baromfiudvaron tipegő, Napóleon kezei közt elvérző (balett)hattyút. Így tette sajátabbá e szenvedéstörténetet.

A sötét színpad berendezése alig kivehető: Khell Zsoltnak a valódi falakig kitolt és hatalmasnak tűnő teret keretező díszletfala, ez a megviselt, mindenféle ajtókkal tagolt, remekül működő építmény sejtelmesen dereng a félhomályban. Az előtérben, a színpadból kiugró toldáson – voltaképpen egy alulról megvilágított üveglapon – Malvin, a kecske heverész. Malvin itt hímnemű: Vati Tamás remek alakításában ő mond, pontosabban eszik prológot. A körülötte lassan helyet foglaló nézőket káposztalevéllel kínálgatja. A tér hirtelen benépesül: pikareszk hemzsegés, párhuzamos akciók, entrée-gegek sorozata kápráztatja a nagyérdeműt. Parádés a nyitány: Nagy Fruzsina rafinált alig-jelmezei, állat-jelzetei kellemesek a szemnek, és finoman alliterálnak az orwelli szimbolikával. A kutyán pulis raszta-póthaj, a versenyló, Krausz Alíz hajzuhataga magában sörény, a kecske hajából két kis szarvacska lett, a párosujjú patások kézujjait ragasztószalag választja ketté; apró szőrfelületek, farkincák, leleményes kicsiségek csak a rémmese antropomorf-zoomorf hőseinek „karakter”-jegyei. Az Állatfarm önmagában nagyon nagy kihívás és hálás szcenikai téma: Orwell lehetetlenségeket művel hőseivel, a disznók írnak, festenek, idővel két lábra állnak, a ló szalagot tesz a saját sörényébe, a szamár olvas, minden állat társalog egymással, később némelyikük az emberekkel is. Máskor viszont azt emlegeti, hogy az állatokat állat mivoltuk megakadályozza bizonyos cselekedetekben, így például az építkezéshez szükséges követ nem tudják önmaguk kitermelni. Orwell állatai pont olyan fél-állatok, mint amilyeneket Bozsiknál láthatunk.

Az ember, vagyis az Ember és az Asszony lidérces rém, agyalágyult szörnyeteg. Horváth Ákos gólyalábbal magasított, hőbörgő, korbácsos gólem, arcát hólyagos maszk takarja. A gazdasszony (Czakó Klára) sürgő-forgó, formátlan néne. A forradalmi ősapát, az Öreg Őrnagyot ugyanaz a Vajdai Vilmos alakítja, aki később a „gyorsbeszédű és találékony” Hógolyót, az egyik „szellemi örököst” is megjeleníti. Őrnagynak inkább öreg, mint bölcs: megfáradt, lompos zugpróféta, Hógolyóként elegáns forradalmár-bájgúnár. Hófehér öltönye, garbója viccesen hat a baromfiudvaron. Ruhája viszont telitalálat: a hófehér öltöny a hazai politikai látványtárban ámokfutó operetti figurák viselete. Elég legyen itt csak azt idéznem, hogy „a kormány mongyon le”, vagy képzeletben, százforintossal a markomban magam alá gyömöszölnöm egy „liberálbolsevik” napilapot. Szabó Győző Napóleonja elképesztően pontos alakítás: a színész – akire valósággal rávetették magukat a faragatlan, agresszív bunkó megjelenítésével, megfelelő karakter híján régóta bajlódó film- és színházi rendezők – élete egyik legragyogóbb, izgalmas, sokrétű, dermesztő alakításával remekel a főszerepben. Rajkai Zoltán Süviként gátlástalan, értelmiségi áruló, naiv, mindenre kapható szolga, a diktatúra kommunikátora, ártatlan képű diktatúra-Ciceró. A roppant erejű Bandi, Orwell eredetijében a jámbor, behülyített munkásosztályt, az önfeláldozó, sztahanovista élmunkást megtestesítő igásló Bozsik Yvette-nél Szacsvay László törékeny alakjában jelenik meg. Lelkes, fáradt, túlórázó balek: gyenge, de hittel teli és szorgalmas, mint egy kishivatalnok. Párja, Rózsi (Tóth Anita) ugyanez nőben, érzékenyben, hallgatagban, még szívszorítóbban. Benjámin szamarat, az öreg kétkedőt, a talányos szemtanút, szörnyű idők örök túlélőjét az inkább „Bandis” Tokai Tibor játssza mélységes, rezignált szomorúsággal. Krausz Alíz a módosított Mollie, a szereposztás szerint Versenyló néven parádézik a színpadon. Az udvar lilioma, mint rákosista játékfilmek (hirtelen a Janika borzalmas-kedves propagandabájolgási feldolgozása ugrik be 1950-ből) nyugatra kacsintgató dekadens szépkisasszonya árulja az eszmét egy kockacukorért, simogatásért vagy egy szalagért. Lisztóczky Hajnalka Libája és Jantner Emese Tyúkja, némiképp az adaptációból kimaradt pártgyűlési tapsoncok, a kórust bégető birkák szerepét veszi át. Szorgos tojók, szemellenzős baromfiak ők egy engedelmes, kecses, egészen picit csámpás balettkarból: szolgák, akik mindig az erősnek kedveskednek. Nem aljasságból, hanem életösztönből. Velük pendül egy húron, a maga lomhaságában, riadtságában Halász Anna Tehene. Vislóczky Szabolcs pulikutyája szintén összevonás (az eredetiben „hárman van”, egyikük, egy szuka kölykeit rabolja el, és képzi szabályos janicsárrá, rohamrendőrséggé Napóleon).

Vislóczky archív filmhíradók csillogó szemmel tapsoló, országos gyász alkalmával könnyben úszó, szívszorító kisembere. Törleszkedik és retteg, rajongva ugrándozik, és semmit sem lát maga körül, ha nem szabad. Valósággal pancsol a karakterben és remekel. A fiatal kutyák: négy, rohamrendőri feketébe öltözött fiatalember, Napóleon rémisztő elit-janicsáregysége, egyszerre inas, testőr és kegyenc. Fülöp Tímea tragikomikus Hattyúja a történetbe tévedt, riadt tündér. Naiv tipegő, az új elit üdvöskéje, balettes jelmezében a tegnapelőtt, a múlt század, ezred mesterkélt gesztusaiba zártan táncikál a színen. Egyszerre vérben úszik hófehér alakja; mögötte gyilkosa, Napóleon behemót alakja tornyosul. A Hattyú léte, a Hattyú halála a koreográfus saját, személyes diktatúraélményével bővíti a történetet.
Az Állatfarm zenei szőttese igazán tarka: Bozsik állandó zeneszerzője, Jean-Philippe Héritier mellett Ligeti, Muszorgszkij és Schnittke szerzeményei is felcsendülnek, és persze, ahogy ez egy baromfiudvari történet esetében elengedhetetlen, rengeteg a népzene. A legintenzívebben a klezmer szólal meg közülük. Az Állatfarmban azonban nem korunk mind divatosabb – sokféle nyelven énekelt, gyakran rendhagyó hangszereken játszott – világzene-klezmerét halljuk, hanem archív, szinte muzeális, jiddis nyelvű felvételeket. A barna diktatúra őrjöngése előtti, valószínűsíthetően a vörös diktatúra területén felénekelt (vagy egykor azon a tájon született), eredeti, egyszerre életvidám-bumfordi és szívszorító dalokat. Egy olyan nép zenéjét, amelyre két Napóleon is kezet emelt, és amelyet kis híján sikerült ki is irtaniuk.

Bozsik (és Ungár Júlia dramaturg) feldolgozása lényegre törő és szikár, jól csúszik, néhol sekélyesebb. Korhatárosnak nem nevezhető. Számos nehezen ábrázolható vagy mellőzhető (ezekből van persze kevesebb) jelenetet kihagynak. Nincsen malomépítés (vagyis döglődő tervgazdaság), bánya, csatajelenet, külvilág, nincs Mózes, a Varjú, a klérus, az „óhit” megtestesítője. Nincs Minimus, Napóleon udvari költője, nincs a lusta Macska, nincsenek propagandista galambok, hiányoznak Nyúl és Patkány elvtársék a megtérítendő és megtéríthetetlen vadvilágból, nincsenek szomszéd gazdák és gazdaságok (vagyis „konkurens” hatalmak; Hitler, Churchill) és hiányzik megannyi apróság. A forradalom győzelmét követően falra pingált, majd Süvi által agyonhamisított Hétparancsolat írógéplapokra hevenyészett, képjel-írásra emlékeztető ábrasor.

Végiggondolatlan, gyatrán kivitelezett elem. Kháron ladikja – amelyen az Öreg Őrnagy, majd a haldokló Bandi távozik a Farmról – iskolai menzák ormótlan, harminc éves, guruló főzőüstje. Az állatok remekül megoldott beszolgáltatás-jelenetében az alattvalók hasonló stílusú objektumra, gyerekkorunk postahivatalának hatalmas csomagmérlegére helyezik az általuk termelt javakat (a lusta, szépség, Mollie-Versenyló ragyogó ötletként maga szökell a mérőlapra, kezében egy-egy almával).
Nem hátrány és nem biztos, hogy erény e sok kiejtett elem. Bozsik Állatfarmja a közösségen belüli folyamatokra koncentrál: a forradalom erózióját, visszájára fordulását mutatja be. Ahogyan Golding A Legyek urának zárt, izolált gyerekközösségében, itt is önmagukba zárva zajlanak a csoporton belüli történések. Orwell kontextusba helyezte gyilkos szatíráját, kora napi politikai történéseire, aktuális folyamataira reflektált, azokat ábrázolta írói bravúrral. Alkotása most, itt továbbra is igencsak érvényes és érthető: ezért remekmű. Bozsik feldolgozása könnyedebb és emészthetőbb. Igazságokkal, feszültséggel, tanulsággal ugyancsak teli. Fontos, sajátos adaptáció; az alapművet távolabb helyezi tőlünk és napjainktól, kicsit azt sugallva: az igazi Napóleonok ideje mifelénk egyelőre lejárt. Pedig miniatűr kiadásaik, halvány másolataik részesei mindennapjainknak. A Hétparancsolat mindenféle kortárs fakszimiléit négyévente postaládáinkba, agyunkba helyezik szorgos, agitátori kezek. Akárcsak a hangjukat próbálgató, potenciális Süvik, a falkába verődött roham-kutyakölykök.

Az áruló Napóleon megdicsőülése az itt-ott mesejátékká szelídített táncadaptáció fináléjában megrendítő, bár kissé elkapkodott. A vezérdisznó, mint megelevenedett fasiszta-kommunista élőkép főalakja, ormótlan, hentesáruval zsúfolt hűtőpult tetején díszeleg. Körülötte hűséges csahosai. Az Öreg Őrnagy Bozsik által is megjelenített koponyájának helyén (miféle zseniálisan pontos és kegyetlen orwelli ábrázolata-megidézése ez a bebalzsamozott, népköztársasági monarchatetemek közszemlére tételének) Napóeon arcképével díszített zászló fityeg. A színpadra vasrács ereszkedik. A megnyúzott állatok fölugrálnak, felkapaszkodnak rá, majd testük élettelenül, ernyedten lóg a monstrumról. Jones gazdát, a korbácsos, tántorgó zombit egy közülük jött despota, fürdővizébe inasaival ezüstkannából dagonyasarat öntető hazug váltotta fel. Az lett árulójuk és gyilkosuk.

1944-ben, 1990-ben (és a kettő között) milyen fájdalmasan igaz, mennyire hirtelenül tűélesen látható, felfogható volt a regény minden sora. Felejtünk. A történelem közvetlen, aktuális támpontokkal most nem sietett az adaptálók segítségére. A keletkezésekor oly naprakész Állatfarm most Európától messze (de a fejlett médiának köszönhetően mégis annyira közel) okozhat revelációt, ott lehet hőseinek megannyi modelljével találkozni, rácsodálkozni arra, hogy az emberi természet mennyire változatlan, a bűn, a kín mennyire örök. A bemutató napjaiban jött a hír, hogy Irakfarmon Napóleont népe egyetlen jelöltként újra megválasztotta vezérének. A részvétel és az igen szavazatok aránya egyaránt száz százalékos volt. Pár nappal korábban az egyik nemzetközi hírtévé hosszú, leleplező interjút közölt az Irakfarmról megszökött Mollie-val. Észak-Koreafarmon egy másik Napóleon egyszerre tárgyal mindkét szomszédos majorral: Frederick gazdától lepedőt, Pilkingtontól whiskyt importál. Cserébe legfeljebb hullahegyeket kínálhat. Az Állatfarm története újra és újra elkezdődik. Idővel minden világmegváltó, új erős bekívánkozik a tanyaházba.

Ellenfény