Joana Joana Gorjão Henriques: A fiatalok bevonása megakadályozza a társulat ellaposodását

Zsámbéki Gábor, a magyar színházi élet egyik legfontosabb rendezője először hozta el társulatát Portugáliába.

Nem először van Zsámbéki Gábor Portugáliában, de először érkezett saját előadással: Molière Tartuffe c. darabjával, melyet tegnap és ma a Teatro Nacional de São João-ban Portoban, a PoNTI’04 Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében adnak elő.

Portugália említésekor kötelező utalásként Egressy Zoltán magyar drámaíró ”Portugál” című darabja jut eszünkbe, melyet Zsámbéki színházában, a Katona József Színházban Budapesten 1999-ben vitték színre. Egy telefonos interjúban a rendező tisztázza: Portugália a költők országaként jelenik meg, és ez a darab inkább az ígéret földjéről szól, nem pedig magáról az országról, inkább a magyarokról, mint a portugálokról. De azért valahol a szövegben előbukkan a tipikus portugál ”saudade[1]” szó is, mely vágyakozást, honvágyat jelent. A darabot Lukáts Andor rendezte, aki a Tartuffe-ben Orgon, a családfő szerepét játssza,, akit a törtető Tartuffe kisemmiz.

Zsámbéki Gábor 1943-ban született Budapesten, azon generáció legfontosabb tagjainak egyike, akik a hatvanas évek végén kezdtek dolgozni. Akad, aki a magyar színházi élet ”rossz időben feltűnő szereplőjének” tartja, hiszen ez a generáció a szovjet cenzúra kicselezésére metaforák használatához szokott. Mégis, Zsámbéki nem szeret generációkról beszélni. ”Számos olyan tagja van az én generációmnak, akik engem nem érdekelnek, és akik nem érdeklődnek irántam.”

22 évvel ezelőtt alapította a Katona József Színházat Székely Gáborral együtt, a Nemzeti Színház három évadon át tartó vezetése után. Olyan társulatot hozott létre, melyben fiatalok és idősebbek is helyt kaptak, és a generációk keveredése a mai napig jellemző. Zsámbéki, aki klasszikusokat és kortársakat is rendezett (Kleist, Alfred Jarry, Pirandello, Shakespeare, Brecht, David Hare, korárs magyar drámaíró: Spiró György) úgy véli, hogy a társulat színészeinek átlagéletkora még alacsonyabb ma, mint 1982-ben volt. Teremtő fiatalok felvétele az egyetlen módja annak, hogy felvegyük a harcot az ellen, hogy a Katona ósdivá, unalmassá vagy hagyományossá váljék. A rendezőre egyik legjellemzőbb tulajdonság a fiatal generációk felé nyitás, így olyan rendezőket fedezett fel, mint a 30 éves Schilling Árpád, aki az európai színjátszás ”enfant terrible” szerepében tetszeleg.

A Színház és Filmművészeti Egyetem tanáraként a gyakorlat és a tanítás között kapcsolatot teremtett. ”A legfontosabb annak elsajátítása, hogyan dolgozzunk a próbán, harcoljunk a személyiség és az előadás jelentésének megtalálásáért, hogyan legyünk érzékenyek és ne éljünk ósdi trükkökkel, amelyeknek már nincsen létjogosultságuk.”

A társulat egyik fő irányvonala az aktuális történelemmel való kapcsolat, összekötve a klasszikust a kortárssal. A Tartuffe sem kivétel a szabály alól. Amikor öt évvel ezelőtt színre vitték, lehetett érezni az akkori magyar társadalmi és politikai pillanat visszacsengését. A rendező a színpadon korhű szereplők mellett mai alakokat szerepeltet és hangsúlyozza, hogy a darab nagyon ”politikus, bármely időben megrendezhető.”

Mind Tartuffe, aki a vallást használja fel a társadalmi felemelkedésre, mind Orgon, aki képtelen megvédeni családját, és gyenge jellemként barátja vétkeit rejtegeti, olyan figurák, akikkel mi magunk is találkozhatunk. Nagyon hétköznapi érzés, hogy az intézmények, a politikusok, a bírók nem képesek megvédeni minket. Ezek a kis gengszterek, a politikusok, bankárok stb., bűnöket követnek el és nincs felettük ítélet, büntetlenül távozhatnak.

A rendező aláhúzza: a Katona leglényegesebb jellemzője művész-színház volta – bár nem szereti ezt a kitételt – ellentétben az Európában egyre jobban elterjedő kereskedelmi színházakkal.

Az Európai Színházi Szövetség (mely 20 színházból áll, és egy éve csatlakozott a portói São João) volt elnöke szerint az európai színházi struktúrák nagyon különbözőek. ”A színház északon és néhány keleti országban állandó társulaton alapul. Számomra is kedvezőbb megoldás az állandó társulattal való munka. Lehetővé teszi a csoport fejlődését és a fiatal színészeknek alkalmat teremt különböző figurák megformálásához.”

Annak ellenére, hogy elismeri a magyar színház sajátságait, elismeri, hogy ez túlságosan bonyolult kérdés ahhoz, hogy egy újságcikk néhány sorában össze tudjuk foglalni. ”Az igazság az, hogy különböző színésztípusok vannak, melyek fellelhetőek mindenhol. A tapasztalat, az örökség, az előadási stílus országonként változik, de az alaptípusok ugyanazok.” Végül: ”Európa nagyon átlátható kulturálisan. Már nincsenek rejtett kincsek amott a vasfüggöny mögött.”

2004. november 29., Público