Hírek
A nép ellensége | Turbuly Lilla | szinhaz.net
ISZAPBAN
Nincs különbség az egyes generációk között...
A nép ellensége azok közé az Ibsen-drámák közé tartozik, amelyek legfeljebb a drámaíróra vonatkozó fejezet apró betűs részében szerepelnek a középiskolai tankönyvekben. Nem is játsszák túl gyakran nálunk, a színházi emlékezet az 1974-es, Szinetár Miklós rendezte előadást őrizte meg elsősorban, Kállai Ferenc és Őze Lajos főszereplésével. Hogy akkor hogyan olvasódott rá az 1970-es évek Magyarországára, nem tudom, azonban az, ahogy Zsámbéki Gábor rendezése a mai Magyarországra ráolvasódik, majdnem olyan ijesztő, mint az ország, amelyben élünk. És ebben a direkt ráolvasási szándék legalább annyira benne van, mint az, hogy bizonyos darabok egy másik helyen és egy másik időben puszta szövegként is úgy szólalnak meg, mintha arra a helyre és arra az időre íródtak volna. (Az előadás Kúnos László újrafordítását használja.)
A műsorfüzetben közölt feljegyzéseiből és a szintén ott szereplő Orbán Ottó-versből (A dán királyi számvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról) úgy tűnik, hogy Zsámbéki az előadás egyik hangsúlyos pontjának a „fiatalok" (a darabban Hovstad és Billing) hataloméhségét és korrumpálódását szánta: „lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is (...), a tiszta lap, amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele", de csak „rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból" - hogy a verset idézzem.
Ebben az előadásban azonban nincs különbség az egyes generációk között, valamilyen módon és mértékben mindenki részese és felelőse annak a folyamatnak, amelyben két óra alatt eljutunk az első felvonástól, egy értelmesen működő társadalom illúziójától az előadás végéig: a reménytelen iszapbirkózásig. Még a következő generáció, Stockmann doktor kisfia is a végén ebbe, az előző nemzedékeknek köszönhető iszaptengerbe bukik bele.
Nem kivétel a nép barátjából lett nép ellensége sem, mert az orvos hiába mond igazat, ha azt nem jól mondja, ha kíméletlen, arrogáns, és nincs jó értelemben vett taktikája arra, hogy ezt az igazságot lenyelhetővé tegye. Azzal, hogy nesztek, ti, állatok, itt van, nem mintha reménykednék benne, hogy fölfogjátok, nehéz híveket, de legalábbis támogatókat szerezni. Igaz, Fekete Ernő doktora sem innen indít, hanem az önmagával és a körülötte élőkkel összhangban élő, tetterős és életvidám orvostól, és ezt a tetterőt egy ideig még fokozza is az igazától való megittasodás. A fordulópont azon a népgyűlésen következik be, amit ő maga hív össze, és ahol testvére, a város polgármestere, a maga jól bejáratott politikusi eszköztárával legyőzi. Kulka János Peter Stockmanja magánemberként tulajdonképpen nem is létezik: úgy öltözködik, mintha aludni is vasalt ingben, nyakkendőben indulna, és az öccse kinyúlt, sárga pulóverét talán még közvetlen életveszély esetén sem venné fel (a jelmezek Szakács Györgyi munkái); viszolyog egy játékmackótól, ennél jobban már csak egy hús-vér gyerektől, de ha a PR úgy kívánja, üdvözült mosollyal az arcán akár meg is csókolja. Racionális és szakszerű, miközben hisz a saját, helyi mindenhatóságában, azt akarja, hogy a városnak kizárólag ő lehessen a jótevője, és megsértődik, ha e poszton bárki más is képbe kerül.
Azt, hogy a gyűlés az a pont, amikor a dolgok végletes és végleges fordulatot vesznek, a városlakók megjelenése is jelzi. Addig ott állnak a háttérben, fél sötétben, ki egy kicsit előbbre, ki hátrébb, hogy csak a körvonala látszódjék. Aki belép a jelenetbe, az közülük lép ki, és két felvonás között segítenek átpakolni a néhány egyszerű bútordarabbal berendezett színpadot. Itt azonban több értelemben is megmutatkoznak. Egyrészt mert különböző magasságú fémszékekre ülnek, amitől mintha egy stadionlelátóról néznék a gyűlést (a díszletet Khell Csörsz tervezte), másrészt mert ebben a jelenetben videotechnikát alkalmaznak. A legtöbb nevetés ekkor hallatszik a nézőtéren: ahogy Kulka János szónokol, teljesen mindegy, hogy mit, nem arra figyelünk, hanem a mellette pergő kampányfilmre, amelyben öreg nénit kísér át az úton, megnyit, elvegyül, mindenütt ott van, vagy ha mégsem, gondterhelten mereng a város jövőjén. Aztán jönnek sorra a helyi potentátok: a pozícióba kerülés lehetőségét felismerő újságíró (Ötvös András), a meglévő pozíciójához ragaszkodó nyomda- és háztulajdonos (Bán János). Azt mondják a városlakóknak, amit hallani akarnak, és úgy, ahogy a saját érdekeik kívánják, működik a politikai gépezet, és mire Stockmann doktort engedik szóhoz jutni, már se neki, se a tényeknek nincs esélyük.
A nép, az istenadta nép pedig szintén egy-egy kinagyított arcban (Bodnár Erika), egy-egy odaordított mondatban (Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás) reagál, éppen úgy, ahogy azt várják tőle, és éppen úgy, hogy attól Stockmann doktor nem csak a népet, de a demokráciát is elátkozza. Miközben a felesége (Rezes Judit) a maga biztosan kitartó hűségével és szeretetével, de a már megtapasztalt létbizonytalanságtól rettegve nézi, ahogy a férje és vele együtt a család is kizáródik a közösségből. Van azért ember, aki úgy marad kívül az ellenséggyártáson, hogy nem közvetlen családtag, mégis tisztán látó és együtt érző ember: Horster kapitány, akit Lengyel Ferenc játszik.
Több optimizmusra nem is igen ad lehetőséget ez az előadás. A végére kerülnek véres disznólábak, és iszap minden mennyiségben. Aztán a tapsrendre jut még valami: két takarító, akik - miközben a színészek a jól megérdemelt visszatapsokra jönnek ki újra meg újra - partvissal terelgetik vissza a nézőtérre kifolyó iszapot a színpad közepébe épített lefolyóba. Valakinek, valamikor majd ezt is el kell takarítani. De hogy ki lesz az, azt sem Orbán Ottó nem írta meg 1999-ben, sem Ibsen 1882-ben.
Rükverc | Fleck Zoltán | galamus.hu
Vicsorog vagy mosolyog?
Az Utca Mindenkié Mozgalom aktivistáinak szeretettel
A budapesti Katona József Színház Kamrájában néhány hete játsszák Kerékgyártó István kisregényéből, a Rükvercből készült darabot Máthé Gábor remek rendezésében. A történet középpontjában a hajléktalanság, a perifériára szorult embert körülvevő részvétlenség és az emberi kapcsolatok leépülése áll. Mint azt a cím is jelzi, a mából visszafelé haladunk, hogy végigjárjuk a magányos, megalázott, méltóságától megfosztott test pusztulásától a leépülés állomásait. Ennek a dramaturgiai megoldásnak különös jelentősége lehet, segítségével elkerülhető a „rossz helyre született” mindent egy tényezővel magyarázni akaró értelmezés, amely mindig ott settenkedik embertársaink balsorsát látva. Az élettörténetek megértése és megértetése az okozati összefüggések és strukturális összetevők hatásainak számbavételével összetett feladat, amelyben az irodalomnak legalább annyi szerepe van, mint a társadalom tudományainak. Egy megtörtént eset vagy egy fiktív történet elmesélése gyakran jobb eszköze a társadalmi folyamatok megértésének, mint a szaktudomány.
A történetmesélés eszközével élő szépirodalom és a színház a szociológia régi riválisai: a realista regény és a szociológia születése lényegében egybeesik. Ugyanakkor a művészet rendelkezik egy behozhatatlan előnnyel a befogadók megértéséért folyó versenyben: képes terápiás hatásokat is kiváltani, az átélés élményét és mások sorsa iránti empátiát kiváltani. Ahogy Ottlik az elbeszélés nehézségeiről értekezve írta: „Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. Délután a tanteremben, ha tíz percre kiment a felügyelő altiszt, vagy este az árnyékszéken, ahol mindig összegyűltünk, Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása.” (Iskola a határon) Azt a megaláztatást, amelyet többek között a hajléktalanság állami kezelésében és a többségi társadalom közönyében sokan átélnek, Kerékgyártó főhőse, Vidra Zsolt élettörténete segíti közel. A regény nem a hajléktalanságot kriminalizáló, minden humanitást nélkülöző hatalomról szól, hanem arról a társadalomról, amely elviseli az ilyen hatalmat. Nem a szegényellenes államról, hanem a többségi intoleranciáról, amely támogatást ad egy ilyen hatalmi működésnek. Nem az érdemtelen szegény és veszélyes osztály kategóriáira épülő kriminál- és társadalompolitikáról, hanem arról a társadalomról, amely nem veti meg az ilyen politikát. Egy élet története a mi történetünk.
Minden egyes jelenet egy-egy megaláztatás, kirekesztés, rombolás-epizód, míg a főhős el nem jut megszületéséig, amely még a sikeres élet reményével kecsegtet. Ezekben a rövid fejezetekben a magyar társadalom rendszereken átívelő sötét oldalai jelennek meg: rendőri részvétlenség, diszkrimináció, kiszolgáltatottság, a családi viszonyok felbomlása, megélhetési bűnözés, korrupció, maffia-módszerek, erőszak, mentális betegségek, csalárd privatizáció, normanélküliség, elmagányosodás, frusztráció, öngyilkosság, bunkóság, prostitúció, félelem, szexuális nyomor, stigmatizáció. És végső soron egy emberi életbe sűrítetten a kirekesztés mintázatai, egy olyan élet sűrítménye, amelyet az eredetileg nem kívánt gyerekhez mégis ragaszkodó anya gazdagnak, egészségesnek és sikeresnek képzel. Az a jó a regényben és az előadásban is, hogy jelentősen hozzájárul annak megértéséhez, hogy az elviselhetetlenné váló társadalmi helyzet kialakulására nincsenek egyszerű magyarázatok, ahogy egyszerű megoldások sem. Ennek megértése jelentős lépés a ma domináns életérzés, a részvétlenség oldása felé.
Az életében sokszor megalázott, halott Vidra Zsolt arcáról a hatósági közeg nem tudja pontosan leolvasni, hogy vicsorog vagy mosolyog. A hatalom viszonyát a hajléktalansághoz, szegénységhez ilyen bizonytalanság uralja, ám ugyanakkor a többség bizonytalansága is ez a szociális kisebbségekhez való viszonyulásban. „Az utcán senki se beszél a múltjáról. Az fáj, az elmúlt, attól csak sírni lehet. Hogy valaha volt otthonunk, családunk, ágyunk. Ott csak a ma van. Se tegnap, se holnap.” Ezzel a megcsonkított élettel nem tud mit kezdeni a hivatalosság és a többség. Hogyan legyen szolidáris, de legalább hogyan kerülje el a közömbösséget? Az Alkotmánybíróság tavaly novemberi határozata alkotmányellenesnek értékelte a „közterület életvitelszerű használata szabálysértéssel” kapcsolatos jogszabályokat. A többségi határozat ideiglenesen kitessékelte az egyik legdurvább, civilizálatlan, intoleráns kezelésmódot, a cinikus és primitív büntetést, amely ténylegesen egy társadalmi helyzetet fenyeget a legdurvább jogi eszközzel. Feltételezhetően a magyar társadalom intoleranciáját kielégítendő. A határozathoz fűzött különvéleményekben azonban tovább élt a jogalkotó szándéka és logikája, amely végül a napokban elvezetett a büntető kirekesztés alaptörvénybe foglalásához. „A hajléktalan lét nem vezet okszerűen a közterületen történő életvitelszerű lakhatáshoz” – szól az egyik különvélemény, hiszen ez „aktív cselekvésben megnyilvánuló szándékos magatartás, amely legfeljebb csak szociológiai értelemben függ össze a hajléktalan léttel, de abból szükségszerűen semmi esetre sem következik”. Hogy miként működik a társadalom, mit jelent a szükségszerűség, kényszer, milyen választási lehetőségek vannak a társadalmi lét perifériáin, és ebből következően egy civilizált államnak miként kellene viszonyulnia ezekhez az élethelyzetekhez, nem közkeletű ismeret. Az emlegetett szociológiai értelemről az, aki ezt a szöveget megfogalmazta, semmit sem tud. A döntéshozók minden valószínűség szerint el fogják kerülni Kerékgyártó István művét és a Katona József Színház darabját is, de legalább mi, itt, a túlsó parton, fogadjuk be!
Rükverc | Szilléry Éva | Magyar Hírlap
Lecsúszott sors, visszafelé mesélve
Bárhol vesztes lett volna Vidra Zsolt, a Katona Kamra kitűnő előadásának hőse – A rendszerváltás csak háttérként jelenik meg.
Hogy hol szúrta el Vidra Zsolt? Valamikor a fogantatása idején – napjaink hajléktalansorsát Kerékgyártó István Rükverc című munkájával Máté Gábor állította színpadra, és noha a hátulról elmondott történet „elejét” mindvégig sejtjük, a szívbe markoló jelenetsor másfél órán keresztül mit sem veszít intenzitásából.
Napjaink meséje nem ér véget a színház falain belül: a bejárattól kőhajításnyira tucatnyi, aluljáróban és kapualjakban fekvő nincstelenre a darab után már másként nézünk. A Katona Kamrájának előadása toleranciára nevel, és megtanít átélni a kiszolgáltatottságot.
Akit már az anyja sem akart világra hozni, az apja pedig börtöntöltelék volt, és gyerekkorától a vesztesek tipikus útját járta, az lesz a lúzer felnőtt, aki egyszerű portásként elhiszi, hogy a rendszerváltás privatizációjából majd éppen ő fog nagyot akasztani, de egy szimpla átveréssel mindenét elveszíti. Kerékgyártó István tavaly megjelent nagy sikerű regényének főszereplője, Vidra Zsolt talán az egyik legtipikusabb útját járja a nincstelenné válásnak, a hazai rendszerváltásba ágyazva. A boncasztaltól a bölcsőig terjedő, visszafelé mesélt történet, amely nem csupán a jellemek alakulásának megfordításával teszi próbára a színészeket, hanem azzal is, hogy egyszerre több alakot kell megformálniuk.
Hősünk a szocialista berendezkedésből a kapitalista világba váltó Magyarország rablóprivatizációjának lesz az áldozata, egy egzisztenciahiteles szerződés aláírásával, de Vidra mégiscsak egy született balek. Előbb csalja meg megunt felesége, hiába tréningezi jó ideje ő magát a félrelépésre, és válása az anyagi lenullázását is jelenti. Tipikus átlagember, egy „bárki”, akinek hendikepjei ellenére meglenne a lehetősége, hogy sorsát jobbá tegye. Hiszen elvetélni akaró anyja is megállapította: „Ha ennyire meg akar születni, akkor biztosan nagyon jó élete lesz”. Nem lett, mert mindig rosszul lépett. Figyelemre méltó döntés az író részéről, hogy nem sztereotipizálja a figurát a társadalom által kirekesztett réteg sorsán keresztül, hanem az átlagembert teszi meg főszereplőjének, és nagyon jó rendezői döntés, hogy a rendszerváltás korszaka amolyan háttérelem csupán. Még akkor is, ha Vidra (Bán János) eladósodását végső soron az a bizonyos szerződés okozza, Máté Gábor éppen csak megtűzdeli a kilencvenes évek színeivel a produkciót, például a Guldenburgok öröksége népszerű tévésorozat emlegetésével.
A hajléktalanszatyorban játszódó történet – ez csak a darab végén válik világossá, mindvégig a sátorlétet sugallja a díszlet – negyven szerepét tizenegy színész játssza. A jelmez póló, rajta a felirat: „falusi”, „rendőr”, „orvos”, „gazdag”, és egy pillanatra bejön a színházi „sminkes” is. Afféle személytelen kategorizálás megjelenítése ez, miként a hajléktalan egyént emlegetni szokás, e darabban azonban csak ő kap nevet: Bán János a pólóján Vidra Zsolt névvel jelenik meg. Időben visszafelé haladva, a fiatal Vidra, Bán Bálint – Bán János fia – hordja a Vidra Zsolt-pólókat. Az átmenet kitűnően sikerült: nincs kétségünk afelől, hogy a darab kétharmadától hősünket látjuk fiatalon. Ehhez pedig kevés a színészek között is meglévő rokoni viszony: mindkét művész kitűnően hozza a tévelygő figurát, a fiatal Bán bármiféle törés nélkül lép át ugyanabba a karakterbe, és folytatja annak sorsát. A mellékszereplőknek dupla csavar jutott: rükvercben megélni az érzelmek útját, és jelenetenként karaktert cserélni. Helyzetükön talán annyit könnyít a rendező, hogy hasonló karakterekkel ruházza fel őket: aki bunkó volt „falusiként”, az érzéketlen a „gazdag barátjaként” (Mészáros Béla) is.
Naphosszat lehetne sorolni a kétrészes darabban itt-ott felbukkanó rendezői ötletet és humort, amivel még ezt a nagyon nyomasztó sztorit is élvezhetővé teszi. Maradjunk annyiban, hogy Máté Gábor Rükverce nagyon erős előadás, minimum kötelező, minimum mindenkinek, és ajánlott annak, aki a színháztól a mindennapjainkra való reflektálást várja.
A nyaralás | Mikes Éva | origo.hu
Nyaralás izomból
Carlo Goldoni, a komédiareformer nem ismeretlen nálunk. Ez az új Goldoni, a Katona József Színházé, az.
És nem is annyira Goldoni, mint amennyire Mohácsi János. Goldoni nagy műfajreformer volt, olyan, aki önmagán is újra meg újra túllépett: először a commedia dell'artét emelte be a színházba, megteremtve ezzel a XVIII. századi olasz, helyzetkomikumra épülő vígjátékot, majd a helyzetkomikumokat lehámozva átcsúsztatta a hangsúlyt a jellemekre, ezzel kiemelve a nyelv, a szóhasználat karakteralkotó erejét. Komédiáival lelökte saját zenés színházát a trónról, előbb Velence, majd Itália egésze, végül Párizs hevert a lábainál. Műfajteremtő ereje olyan, mint Gogol köpönyege: évszázadok óta bújnak ki belőle alapsémáira építve a vígjátékszerzők.
A Magyarországon eddig csak egyszer, éppen tíz éve, Kaposváron bemutatott A nyaralás már ebbe a jellemkomikumra épülő csoportba tartozik, így a nyelvezet megújítása logikus lépés volt. A Mohácsi-testvérek: János és István nem újrafordították (azt Török Tamara tette meg), hanem gyakorlatilag újraírták a művet, amibe a színészek is jócskán beszálltak, el is kanyarították a mesét, így csak a nagyon egyszerű alapsztori maradt az eredeti darabból: előkelő kompánia nyaral elszántan, erőből, izomból, fogakat csikorgatva vendéglátói vadászházában. A lapos kártyázás vad piálásba torkollik, a sörtengerek sötétségben hömpölyögnek, mindenki mással fekszik le, mint akivel tervezi - és hiszi -, de senki nem a saját párjával persze. Az eszement tombolást újabb vontatott és laposabb másnaposság, majd a szálak kigubancolása követi. Ennyi.
Az előadás is ezt az ívet írja le: kicsit nehezen indul, lassan melegszik be, míg a kártyalapok csapkodása fölött valamennyi szereplő feltűnik. A hosszasra nyúló expozíció után aztán felpörögnek az események, gyorsul a tempó, kiteljesedik a nyelvi humor, néhány üde, kacagtató poén fütyül a levegőben, felszabadultan kacagunk: ezek szerint jól emlékszünk, Goldoni valóban komédiaszerző, nem tragédiaíró. A második rész ugyanezt az ívet járja be: leül, majd felgyorsul, bár a zárókép újra inkább a csehovi mélabúra hajaz: elhidegült házaspár magára maradva gubbaszt reménytelenségbe süppedve, miután sok kalandot megélt barátaik hazahúzzák gurulós kofferjaikat.
A Mohácsi-testvérek új életet leheltek a darabba, le is porolták azt, amit nagyon jól tettek: a mai nyelv és utalások nélkül ma már avíttnak tűnne a mű a színpadon. Így is kissé disszonáns a körülményes Donna Lavinia, Don Ciccio-féle állandó megszólítás, a szolga és a parasztlányok alárendelt szerepe a modern nyelvi, díszlet, kosztüm és játékstílus környezetben. Az új szöveg szerencsére elkerüli a szinte minden újrafordítást jellemző trágárság és vulgarizmus kelepcéjét, az az egy, ami belekerült, Vajdai Vilmos szájából nem tűnik annyira oda nem illőnek és erőltetettnek, mint képzelhetnénk, de én ezt is finomabbra cserélném, hogy a hangsúly végig a szellemességen maradjon és ne csússzon alpáriságba egy ponton sem.
Mohácsi János rendezése igyekszik lefújni az eltelt 350 év porát a műről. Többé-kevésbé sikerrel. Két nagyon zavaró tényező akadályoz ebben: a színpadon végig a központban üldögélő, itt-ott a játékba is beemelt három zenész, akik modern, néhol monoton, máskor szándékosan idegesítő aláfestő zenét szolgáltatnak (Kovács Márton), ennek szerepét nehezen láttam át, bár egy poént még erre is sikerült ráépíteni: az egyik szereplő maga inti le a zenészeket, megkérdezvén, vajon biztosan zene-e ez és szükség van-e rá. A hatalmas hahota jelzi, hogy a kérdés már a nézőkben is felötlött.
A másik elidegenítő elemet Fullajtár Andrea jelenti, aki a pehelykönnyű, tobzódó vígjátékban shakespeare-i tragikát játszik. Az unatkozó, kiábrándult, még szeretőjében is csalódott, kicsit már hervadás felé indult asszony a humor, irónia, önirónia, gúny, élc, poén, könnyedség, báj, kedvesség, kikacsintás egyetlen elemét sem villantja föl, végig a bohózat ellenpontját alkotva súlyos, bús, keserű, nehéz, fekete lényként vonul tűzpiros, kihívó ruhájában. Lebiggyedt szájjal, feldúlt hanghordozással, kioktatóan, lekezelően ellenpontozza a könnyed kompániát. Sok ez az ellenpont, kirívóan műfajidegen, feleslegesen gyászos. Mintha Ophelia járkálna Puck és a mesteremberek között. Még inkább, mintha Bernarda Alba lenne ő. Bármi volt is ezzel a rendezői vagy színészi szándék, nem ért célba, ez az alakítás bántóan szervetlenül fityeg az előadásban.
Félreértés ne essék: nem ő az egyetlen csalódott ember, minden szereplő az. Mind a boldogságot keresi, mind üres, tartalmatlan, elszürkült életéből vár kiutat egy könnyed nyaralásban, egy mámoros, buja éjszakában, mégis, mind több színnel él, néhányuk egész kiemelkedően festi fel saját típusát. Rezes Judit elbűvölő a legeslegbutább feleség szerepében. Nagyon szőke, nagyon lassú, nagyon naív, nagyon ostoba, mindezt olyan bájjal, annyi humorral teszi, hogy már mozdulatai is kacagásra ingerelnek. Hasonlóan remekbeszabott alakítás Jordán Adélé a léha, kikapós, együgyü parasztlány szerepében. Elég egy hangsúlya, egy félbeharapott szava, felcsapott szóvége, leejtett ingválla ahhoz, hogy felrajzoljon nem egyetlen karaktert, de - Goldonihoz illően - egy archetípust, és ebben remek partnere a másik parasztlány, Pálos Hanna is. Vajdai Vilmos szinte eszköztelenül dolgozik, poénjai mégis ülnek, minden erőlködés nélkül kerekít hiteles figurát. Úgy komor, hogy nem lehangoló. Titka az önirónia, csakúgy, mint Elek Ferencnél, és ez az önirónia az, ami annyira hiányzik Fullajtár Andrea alakításából. Ónodi Eszter jól lavíroz a könnyed és súlyos közt, bár láttam már tőle frissebb alakítást. A többiek is jól hozzák típusaikat, bár Takátsy Péter fádabb Don Riminaldo szerepében, mint a többiek, és Tasnádi Bence színtelenebb egy árnyalattal a kelleténél a szolga szerepében. Rajkai Zoltán, Fekete Ernő, Kocsis Gergely kedvesen bolondoznak.
Khell Zsolt díszlete jól használható, egyben jól ki is használt szereplője a tombolásnak. Remete Kriszta jelmezei szellemesek, a karaktereket erősítőek, egyediek, még egy letépett függöny is varázstáncot jár a kikapós lányokon.
Kellemes ez a szórakozás a Katonában, bár maradandó élményt feltehetően nem hoz majd senkinek.
Mikes Éva