CSACSOGÁSOK, DURRANÁSOK
Szántó Judit A nyaralásról - KRITIKA
...lepereg egy nagy tömegű dialógus, amely a szó szerinti értelemből önsúlyánál fogva eszkalál a súlytalanság felé.
A Mohácsi testvérek két szempontból is teljes fedésben vannak Goldonival: az olasz mester sem szerette a maga úri léhűtő nyaralóit, és ő is úgy vélte, hogy „a darabban semmi érdekes nem történik". Bizonyára kíváncsian figyelné, hogy lehet bő kétszázötven évvel később valamelyest reprezentatívvá tenni fád figuráit, s hogyan lehet három és negyed órán át zsöllyéhez szögezni a nézőket egy darabbal, amelyben tényleg nem történik semmi érdekes. És csodálkozva állapítaná meg: ahogy ő a commedia dell'artéból hajtotta végre a nagy fordulatot a realista vígjáték felé, úgy üzennek hadat István (Isó) és János (Moha) a realista, legmagasabb pontján strehleri kánonnak, amely a szereplőket szeretnivalóvá, apró-cseprő ügyeiket számukra (és így a néző számára is) létfontosságúvá bűvölte.
Ebből a szempontból az első rész az igazán tipikus, ahol egy és negyed órán át tényleg semmi sem történik (el is mennek jó néhányan a szünetben). A 9+1, majd a vége felé 11+1 szereplő jobbára nem csinál mást, mint kártyázik és sörözik, s közben üres smalltalkot folytatnak, amelybe az író és dramaturg Mohácsi azért elhint némely hangsúlyosabb nyomot; látjuk, hogy a szereplőknek ügyeik is vannak, bár a szerzők nem fektetnek rá súlyt, hogy ezekkel az ügyekkel a közönség is azonosuljon. Mellesleg írói bravúr, ahogyan Mohácsi I. és nyilván a II. is társszerzősködött, a senkik semmijét habosítani, dúsítani, a konkrétból szó szerint absztrahálni képes. Realisztikus külsőségek között - bár Khell Zsolt díszlete a nyaralás tulajdonképpeni okát és ürügyét, a csábító tájat szépnek, de kellően távolinak, aktivitásra Don Gasparót kivéve senkit sem mozgósítónak mutatja, Remete Kriszta kiváló jelmezei pedig egyszerre dekoratívak és feltűnősködők - lepereg egy nagy tömegű dialógus, amely a szó szerinti értelemből önsúlyánál fogva eszkalál a súlytalanság felé. Érdekes folyamat; az első résznek ennek ellenére jót tenne egy alapos húzás, amely végig „az unalmon túli" szférákba emelné a most időnként tényleg unalmas helyben járást.
Emez első rész állóvízébe kétszer dobnak követ, vagyis új, változást ígérő személyeket az alkotók. Először is megjelenik Don Paoluccio (Fekete Ernő), akire már többször céloztak is, és akit forró izgalommal vár kalandra a tömény unalomtól senyvedő háziasszony, Lavinia (Fullajtár Andrea). Fekete Ernő rá is játszik a várakozásra: ebben a funkcióját vesztett értelmiségi miliőben úgy tetszik, mintha más volna, mintha ő akarna valamit, készülne valami nagy dobásra. De nem történik semmi: ő is beszáll a partiba, ő is sörözik, Laviniával pedig jeleket is alig váltanak. És végül, nem sokkal a szünet előtt, megjön a költőnő-duó, Jordán Adél (Libera) és Pálos Hanna (Menichina), akikről szünet után kiderül, hogy tehenészlányok. Nos, ennek ellenére hézagtalanul simulnak a kontextusba: nem kerül nagy alkalmazkodóképességbe, hogy megüssék a többi szereplő szellemi szintjét.
És jön a második rész. Az általános lerészegedéssel kezdődő éjszaka a szünet alatt féktelen promiszkuitásba váltott, amelyből először a másnap reggeli teljes káoszt pillantjuk meg: repedt üvegajtó, felborogatott bútorok, tömegével heverő üres üvegek, csődöt mondott szódacsap. Egyenként botorkálnak be, szedett-vedett ruhában, kábán, másnaposan a szereplők; egyikük oly jól érzi magát a ráborult frizsider alatt, hogy elő sem akar jönni. Botrányos ki-kivel leleplezésekre kerül sor, s alighogy következtükben tovább torzultak a viszonyok, máris kiderül, hogy még ezek sem igazak. A tehenészlányok nem a bálványozott Paoluccióval (s még csak nem is egymással), hanem a bumfordi Don Eustachióval (Elek Ferenc) gruppenszexeltek, a végképp elfásult Lavinia sem a jóképű s tettre kész fiatal inasnál (Tasnádi Bence) talált vigaszra, hanem Don Maurónál (Rajkai Zoltán), de még ez sem igaz, Don Mauro csak palástolni akarta Lavinia alkalmi mesalliance-át. Pukkannak a szakítások, Don Gasparo (Vajdai Vilmos) a flintáját csóválja, majd jönnek az álságos kibékülések. A status quo épp csak megborzolódott. A nyaralásból azonban a vendégeknek elegük lett. Pakolnak, sorra eltávoznak, mint egy cigánykaraván. A színpad a háziakra: a spleenjét lövöldözésben kiélő Don Gasparóra és a végképp kiégett Laviniára sötétül.
Nos, e második részben aztán, mi szem-szájnak ingere, van cselekmény, van fordulat, van mese. Csak éppen nem sokat számít. Egy másik aspektusból világít rá e céltalan beltenyészetre; az embernek Gorkij igazán elég cselekményes, és mégis a teljes apátiát demonstráló Nyaralókja jut eszébe.
Magam is csodálkozom: mindez rekonstruálható volt az ismét gyönyörű, ismét varázslatosan nőies Ónodi Eszter (Donna Florida) és a groteszk bájával, angyali butuskaságával izgő-mozgó Donna Giuseppina (a testvér- és szerzőpár saját, Rezes Judit játszta kreatúrája) nélkül. És nem esett szó a furcsa, nyugtalan, ideges zenéről sem, amely szinte az egész előadáson át a háttérben kísért, holott szerzője, Kovács Márton színészként is vicces színfolt.
Nagyon tudatos, nagyon végigvitt, a maga módján könyörtelen előadás ez, de azt hiszem, sokkal kevesebbre vitte volna a Katona mindenre nyitott s mégis önazonos együttese nélkül.