HOSPITAL RHAPSODY, AVAGY MIND MEGHALUNK
Véleménye a nagy magyar valóságról, azon belül pedig a magyar egészségügyről mindenkinek van. Véleményünk egyfelől személyes élményeinkből áll össze, másfelől sztereotip rémtörténetekből.
Arra a kérdésre, hogy létezhet-e objektív, a valóságra koncentráló attitűd ez ügyben, a Bodó Viktor rendezte Anamnesis című előadás egyértelmű nemmel felel. Sokkal inkább két egészen szubjektív nézőpontot különböztet meg. E két radikálisan eltérő és egymásnak feszülő aspektus a betegek külső és az orvosok belső világa, amiket a rendezés mediális eszközökkel határozottan elkülönít egymástól.
A társulat mindkét oldalt igyekszik dokumentarista módszerekkel megközelíteni: az előadásszöveg felépítése nagyrészt olyan történetekből indul ki, melyeket a nézők előzőleg felhívásra küldtek a Katona József Színháznak és a Szputnyik Hajózási Társaságnak. A rendezés a történeteket rengeteg távolságtartással kezeli, abszurd gegparádéba oltja, hitelességük pedig abból adódik, hogy mélyen összevágnak saját félelmeinkkel. És ahogy az előadás erre pontosan rámutat, frusztrációinkat valójában nem a magyar egészségügy körülményei okozzák elsősorban, hanem az emberiséggel egyidős rettegés a visszafordíthatatlantól.
Czukor Balázs boncmestere például a halál megtestesítőjeként jelenik meg, mozgása kígyószerű, és sötét hangon beszél arról, hogy szenvedélye a munkája. Aztán, mint egy kvízműsorban, egyenként nyitogatja a hullaház hűtőjének ajtajait, hogy megtalálja a rendezőt játszó Mészáros Béla halott anyját. Azt talán mondanom sem kell, hogy a mama holtteste persze nem kerül elő, viszont minden egyes kinyíló ajtónál felsír a Queen Bohemian Rhapsody című dalának odaillő része: „Mama, I don’t want to die, I sometimes wish I’d never been born at all”. Közben pedig jogosan merül fel bennünk is a kérdés: „Is this the real life?”
A valóság egy másik, ám ugyancsak szubjektív képe jelenik meg az alkotók terepmunkájának köszönhetően. Az előadást megelőzően ugyanis a színészek maguk is közelebb férkőztek a mentősök, orvosok és ápolók világához, betekintettek az Országos Mentőszolgálat, a belgyógyászat, a baleseti sebészet munkájába. Nehéz lenne azt megállapítani, hogy mindez milyen közvetlen hatást gyakorolt a színészi játékra. A befogadás szempontjából viszont fontos a tudat, hogy a színészek előzetes tapasztalatokkal rendelkeznek, játékukat, kimondott szavaikat mélyíti és hitelesíti ez.
a teljes kritika itt olvasható