Kínzó Kamra
A színpad nézőtér is egyben: a moszkvai Dubrovka Színház nézőtere, ahol 2002 októberében túszdráma zajlott. Nők ülnek velünk szemben pirossal borított székek között: egy terrorista, egy orvos és egy családanya, aki nézőként volt jelen a színházban. Mindhárman a saját perspektívájukból mesélik el, mi történt aznap este.
Torsten Buchsteiner színműve három özvegy sorsán keresztül mutatja meg, hogyan szól bele a történelem az emberek életébe. A túlélők mintha visszatértek volna tragédiájuk színhelyére, hogy újra átéljék és elmeséljék. Történetük azonban csak a fantáziánkban ölt testet - töredezett, egymást időnként keresztező monológjaik által. Nincs zűrzavar a színen, nincsenek ijesztő látvány- és hanghatások, nem játsszák el a túszejtést. Csak azt érzékeljük, amit a szereplők átéltek, és egyáltalán ki tudnak fejezni. Szinte végig ülve maradnak, így Forgács Péter visszafogott rendezése betagozódik a 2000-es évek magyar színházának jellegzetes vonulatába, Zsótér Medeája vagy a több helyen játszott Az arab éjszaka mellé. Füzér Anni nézőtérdíszletében otthagyott női táskák emlékeztetnek csupán a többi túszra, akik már nem lehetnek jelen.
Zura, a csecsen Fekete Özvegyek terroristacsoport tagja, sötét kapucnis felsőt visel, amely bár csadort idéz és bezárkózást sugall, kevésbé idegen tőlünk. Pálmai Anna a könyörtelen bosszúvágyat teszi riasztóan szemléletessé, a minden mindegy állapotát, amely a családját vesztett nőt bármire elszánttá teszi. Mégis szánni való, amikor a semmibe révedve visszavágyik régi életébe. Dermesztő félelem és vallási fanatizmus között ingadozik, utóbbi kis híján az életösztönét is legyőzi, mígnem az utolsó pillanatban meggondolja magát. Bár sikerül a saját életét megmentenie, a legnagyobb vesztesként végleg egyedül marad. Karaktere attól válik ijesztővé, hogy közelebbről nézve jó és rossz összemosódik benne: még egy tömeggyilkos indítékait is meg lehet magyarázni, ha ő is áldozatként kezdte.
Olga, aki lélekjelenléte révén menekül meg, a végére maga is megérti a mindent elvesztettek tragédiáját, és Zurával ellentétes utat jár be: amíg a terroristalány feladja a küzdelmet, benne pusztító indulatok éledeznek. Bodnár Erika játssza a hozzánk legközelebb álló karaktert, akivel a legkönnyebben tudunk azonosulni. Szívbemarkoló, hogy tudjuk, mi fog történni, amikor ő még olyan boldogan meséli, hogy végre eljutnak a rajongott Nordost musicalre a kislányával és a férjével azon a bizonyos estén.
Tamara rég a csecsenföldi háború áldozata lett, mivel a férje nem bírta feldolgozni a katonaként elkövetett borzalmakat, és öngyilkosságot követett el. Az orvosnő ezután méltatlan kapcsolatokban keresett vigaszt. Torokszorító, ahogyan Fullajtár Andrea e kapcsolatok boldogtalan kisszerűségéről mesél, kicsit vulgárisan, keserédes öniróniával. Öngyújtóját pörgetve, fel-felállva a tenni akarás és a tehetetlenség egymásnak feszülését testesíti meg.
A nagyszerű színésznők pontos játéka révén összeáll mozaikjaiból a szomorú történet, sőt egy fájdalmas csattanó is jut a végére. Noha csak az eseményeket, előzményeiket és végkifejletüket mesélik el a szereplők, mélyebb összefüggések is kirajzolódnak a terrorizmus, a gyász, a szülői féltés lélektanáról. A szöveg újságcikkekre támaszkodó része információkat közöl a háborúról és az öngyilkos merényletekről, de a szubjektív megszólalásokban felcsillan a hétköznapi boldogságra való vágy. Még egy olyan világban is, amely a szerencsésebbeknek csak a hírekből ismert agyrém, másoknak viszont a mindennapi valóság.