KÉT IGAZSÁG
Veszteglő sorsok és kijegecesedett életstratégiák feszülnek egymásnak a Katona újabb Gorkij-előadásában. S miközben mozgalmas tragikomédiaként tárul fel a dolgok színe és fonákja, végig magával ragad a jellemrajzok pontossága, az emberi viszonylatok árnyalt gazdagsága.
Két igazság van, apuka, mondja félénken a mindig megfélemlített és megalázott, ellenszegülni alig merő, eladósorban maradt darabbeli tanítónő, Tatjána, apjának, a módos polgárnak. Hazudsz, egy igazság van, az enyém, veti oda dühösen és pikírten a bosszús atya. Ez az ő igazsága: mindaz, ami látható és birtokolható, minden, amit megszerzett, s ami ideig-óráig még meghatározhatja a kallódó fiatalok mozgásterét. Meg a szülői önkény, az apai diktatúra.
Mert persze az egykor talán karizmatikus családfő mindörökre jogot formál arra, hogy uralkodjék akarat és „teremtőerő” nélküli gyermekei és családja, „udvartartása” fölött, pusztán az idősebb, a tisztes egzisztenciát szerzett polgár jogán. Aki bár tudja, hogy már nem egészen érti a világ működését – minden összedőlni látszik a szűk mikrokörnyezetben s a tágabb nagyvilágban –, mégis fenn akarja tartani a látszatot, az öröknek hitt status quo-t, a megváltoztathatatlan hierarchia képét. S ebbe a rendbe hasít bele a nevelt fiú, Nyil érzéketlen, virulens agresszivitása, s a gyerekek különféle koreográfiák szerint zajló lázadása.
a teljes cikk elolvasható a revizoronline.hu oldalon