NINCSEN MESSZE MAJOMORSZÁG
A szép új világok vakok önnön falanszterük rút voltára: a megmaradt régi alapok korhadtságára, az illuzórikus új felépítmény sivár kilátástalanságára. Észrevétlenül mindenki kivetkőzik magából. Elnyomó és elnyomott, gyilkos és áldozat is.
A színpad erre az estére doboz-labirint, ketrec-üzem. Nem egy elrozsdásodott csarnokban nyitnak színházat, mint az pár évtizede szokás lett a zápfog rágta ipari perifériáikkal mit kezdeni nem tudó nagyvárosokban, hanem a színházban nyílik elénk a Khell Zsolt m.v. tervezte, szűkülő-szűkölő hodály. Nincs benne egyetlen konkrét helyszín sem, mégis kiharap magának különféle emeleteket, szobákat, tereket. Mindennek jut egy polc, fiók, fok, bemélyedés, kiszögellés – de kopárabb, lakhatatlanabb már nem is lehetne. Embertelen terrénum, egyszerre kültér és beltér: fogva tartó, leverő látvány, mely a fényeket is megfojtja. Ascher Tamás keserű humanitását a színek, szintek, arányok, értelmes összefüggések hiányának feltárásával, az élőhalottság hűvösen analitikus bemutatásával tudtunkra adó, organikus pontosságú rendezése a rámpák, padok, guillotine-os csapóvasak között szükségszerűen alkalmazza jellemzésül a zoomorfiát.
Nincs figura, akiből ne bukna ki az állatszerű. A címszereplő Keresztes Tamás a kontrollált léte utolsó fázisába érkezett, tépett, mániás-hisztérikusan önvizsgáló ember idegenergiáit ugrásra kész, s mégis csupán motorikusan rángani képes vadak mozgásába vetíti át. Mint állatkerti hatalmas görgő játékszert, hengeríti maga előtt sietve egyik munkaeszközét, az értelmetlen gurulású kábeltárcsát. A Woyzeckben szerelmi riválisát testileg, homoszexuális aktus-imitációval megalázó Ezreddobost Nagy Ervin páváskodó hímgőggel, tollas fejdíszét rázva, viháncvigyorral alakítja; táncikálása a nála sokkal kisebb termetű, vonagló ellenlábast ugyanúgy csúfolja, mint saját ormótlan férfiasságát. Kovács Lehel (Andres) kissé feltartott fejjel folyton a levegőbe szimatol, talán hiábavalóan próbál elkapni egy foszlányt az egyre fenyegetőbb, bűzhödtebb valóság szagából.
Az animalitás egyetlen karakternél sem alacsonyodik egyszerű állatutánzássá. Kiss Eszter (Asszony) örökös háztáji bólogatásában, Elek Ferenc (Bolond/Kikiáltó) méla tunyaságában, makogó kétségbeesésében sem. Bezerédi Zoltán lapos bölcsességeket szajkózó, éles hangú Kapitánya, Fekete Ernő saját áltudományos kerengésének pusztító innovációiba kergült Doktora, Jordán Adél nem ok nélküli élettársi bosszúnak áldozatul eső Marie-ja, ez a szürkéből rikítóba váltó, végül vérpirosba öltöztetett örök Nő ugyancsak társadalmiasult lények, a relatíve magasabb civilizáció által kitermelt s egyben el is korcsosított típusok a közösség megcsontosodott hierarchiájában. Tökéletes színészi összehangoltsággal vergődnek a modellált általános diszharmónia örökös értelmezésekkel megtámogatott kelepcéibe szorítva. Verbális és gesztikus érintkezésük legtüzesebb mozzanatai is jegesek. Mintha egy misztikus boncterem márványos realitásában kommunikálnának a felhasadó egyedek. Mindez kísértetiesen mulatságos. Olykor gogolosan büchneri.
A zoomorf utalások Georg Büchner majdnem száznyolcvan esztendeje íródott, soha be nem fejezett, kalandos sorsú és kérdéses struktúrájú szövegéből sem hiányoznak. A Kikiáltó egy ízben úgy szónokol bódéjából a nevelés által a legtöbb embert – „a tisztelt közönséget leszámítva” – elérő „baromi okosság” és a „nagyon okos baromiság” kettősségéről, akár egy állathecc becsalogató mutatványosa. „Nézzék a civilizáció haladását – darálja. – Minden előrelép: ló, majom, kanárimadár. Katona lett a majom: egyelőre nem sok: az emberi nem legalsó foka!” Horváth Csaba m.v. bábrángató koreográfiája militánsságában vásárias, zakatolásában nevetséges, láttatja a nyájszellemet és az egyéni bakugrásokat is. Szakács Györgyi m.v. kilúgozza az élénkebb színeket a jelmezekből, hogy a kolorit deprimáló fakóságába csak a legszükségesebb alkalmakkor lopja be egy-egy ruha indokolt feltűnőségét.
Mivel a Woyzeck eleve tartalmaz dalszövegeket, a Katonában játszott zenés változat ideáját eredendően Büchner szelleme sugallhatta – némi brechti közvetítéssel – az ötletgazda Robert Wilson rendezőnek. Tom Waits és Kathleen Brennan jegyzi a XX. és XXI. század fordulóján (2000-ben Koppenhágában) először színre vitt (amennyire korfüggő, ugyanannyira aktualizálás nélküli) adaptáció zenei, illetve versvilágát. Waits a katonazene keményebb, ritmikusabb hangzásait a country, a western másfajta karcosságaival és a modern opera-ontológia dallamtörmelékeivel keveri. Muzsikája alaposan fejbe kólintja a különben is jobbról-balról megcsapott nézőt. A színészek a megújított matériájú darabban, a Büchner–Waits-Woyzeckhez idomulva valamennyien jól, önmagukat és a publikumot is spannolva, attakosan énekelnek. Szálinger Balázs kivetítőn olvasható, sikerült fordításai folytonos dialógusban perlekednek a megőrzött angol dalszövegek szavaival, mondataival: máshová esnek a felkiáltójelek. A húzott drámaszöveg Thurzó Gábor(–Halasi Zoltán)-féle elsőrangú átültetése megint más magyar nyelven szól. Az ütköztető stiláris dinamika jó szolgálatot tesz.
Ascher munkája nem emeli ki a katonai közeget, a világállapot megokolását nem napiparancsra és uniformisra bízza. Díszlet és jelmez sem a militantizmus irányába hat. A különböző mértékben elítélhető figurák maguk termelik ki az elveszejtő kapcsolatrendet. A folyton csak zöldborsót abrakoló kísérleti alany, Woyzeck – Keresztes Tamás pompás ütemű bohóctréfa során, clownos arcjátékkal kísérve pattogtatja bilibe az anyagcsere által kiszűrt, kopogó borsószemeket – éppen úgy maga is tehet arról, hogy a körülmények hatalma, a külső és belső őrület az asszonygyilkosság felé taszítja, amiként Jordán Adél, a szentképek jámbor nőalakjait mindinkább profanizáló bakfis-anya is méltányolható felismerései, óhajai, tiltakozásai tökéletesen rossz időzítésével megy elébe kivégeztetésének. A Bezerédi Zoltánból áradó ostoba, fölényes Kapitány-közöny, a Fekete Ernőben összpontosuló Doktor-becsavarodottság attól tenyészik, hogy egyetlen viselkedésnek sincs korlátozó ellenereje. A felsőbb régió dermedtségével szemben az alsóbb lehetne rugalmasabb, ha Woyzeck és Andres barátsága vezetne valahová, ha a főhős és Marie találna közös időt kettejükre és a csecsemőre.
Bár Ascher panoptikuma, ismételjük, nem a regula, parancs, egyenruha felől ábrázol, nemegyszer eszünkbe juthat Weöres Sándor a Panoptikum ciklusba ágyazott nevezetes verse, a Majomország. A verskezdés csúfondáros kétértelműsége a költőnél is önmaga ellenkezőjét jelentette: „Hej de messze majomország”, s a befejezés nála sem a katonákat féli: „Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák / majomkézben majomfegyver / a majmoké a világ”.