Újra és újra nekilendülő dilettánsok a világgal szemben

 

Dilettánsok címmel a Katona József Színházban mutatták be, Ascher Tamás rendezésében, Forgách András átiratában, Flaubert Bouvard és Pécuchet című regényének színpadi változatát, melyben a teátrum színészeinek színe-java fellép.

Mint Vladimir és Estragon a Godotra várva című nevezetes Beckett darabból, áll előttünk Máté Gábor és Elek Ferenc. Állandóan várnak, akarnak valamit, szenvedélyesen el szeretnének érni valahová, mégis örökkön örökké egy helyben maradnak. Újabb és újabb nekirugaszkodás következik, megfeszülnek akár az agysejtek és az izmok egyaránt, aztán mégis a totális eredménytelenség jut osztályrészükül, végeérhetetlenül.

Ezúttal azonban mégsem Beckett hősök lépnek színre. Pedig keménykalpagjuk is van hozzá, ami egyszerre úrias, meg bohócosan elnyűtt, ahogy Szakács Györgyi által tervezett ruhájuk is. Jobb napokat látott megviselt gúnyák. Viselőik is valaha tán magukkal kibékült tisztes írnokok voltak, aztán nagyobb összeget örököltek, és elhatározták, hogy megismerik a világot, mindent szinte bekebeleznek, mint egy kiskölyök.

Mohón befalják az információt, eszelős lendülettel kipróbálnak legszélsőségesebb szituációkat is, dilettáns módra vívnak, vagy éppen filozofálnak, de az sem áll távol tőlük, hogy forradalomba is beleártsák magukat, alkotmányozásról, népszavazásról cseréljenek eszmét. Lenyűgözően és mulatságosan naivak, szánnivalóan soha de soha nem jutnak semminek a végére, kudarcból tele van otthon a padlás. És mégis imponáló az újabb és újabb nekibuzdulásuk, a bármilyen nehézség dacára való szétszakíthatatlan összetartozásuk.

Valósággal egybe vannak nőve, mint Stan és Pan, Zorro és Huru, netán Hacsek és Sajó, és ugyanolyan vitatkozós, perpatvarkodós, de egymástól elválaszthatatlan létben tobzódnak, mint ők.

Gustave Flaubert nevezetes, de nálunk kevéssé ismert Bouvard és Pécuchet című regényének címszereplőiről van szó. Forgách András társszerzőnek szerződve Flaubert mellé, írt a históriájukból a Katona József Színház számára darabot, Dilettánsok címmel, amit Ascher Tamás rendezett, aki jókora sikerrel, többször felújítva, színpadra vitte a Godot is.

Akkor is lázasan kereste a világ értelmét, és akkor is valami hasonlóra jutott, hogy minél inkább kutatjuk, annál jobban rájövünk, hogy mennyire értelmetlen. De Ascher ezt soha nem szikár undoksággal mondja, mindig humánumot is csepegtet a produkcióiba. Vagyis soha nem azt vágja a képünkbe, hogy gyorsan menjünk el a sunyiba, ássuk el magunkat jó mélyre, amit például Winnie meg is tesz, az Ó, azok a szép napok! című Beckett abszurdban, ezt mellesleg Ascher szintén megrendítő humánummal rendezte meg Pogány Judittal a középpontban.

Most viszont temérdek szereplővel gazdálkodhat, amit nagyon szeret. Halmozhatja a karikaturisztikus figurákat, egy-egy színészt akár több szerepben is felléptethet, finom, körültekintő gondossággal összehangolhatja a munkájukat, úgy, hogy bárhová is nézek a deszkákon, egyfolytában látok valami érdekeset, és a temérdek színész mégsem vonja el egymásról a figyelmet, remek csapatjátékot mutatnak be, bár ettől még nem folyamatosan átütőerejű a játék.

A két főhős megy és megy, mint Faust, vagy Ádám igyekszik fölfedezni a világot, de nincs annyi eszük, érzékük hozzá, mint nekik. Máté és Elekes megformálásában inkább csetlő-botló bohócok ők, akik hozzánk hasonlatosan meglehetősen esendők, akár ki is röhöghetők, miközben sete-sutaságuk, felfedezési vágyuk, és valójában ártalmatlan voltuk szerethető. A környezetükhöz képest pedig különösen.

Felfuvalkodott hólyagok tömkelege grasszál előttünk, mindegy, hogy lent, vagy fent van az illető a társadalmi ranglétrán. Szirtes Ági tenyeres-talpas szolgálónője például fikarcnyit sem képes megérteni gazdái tudásszomjából, tankként előre hatolva söpri el a könyveket is az útjából. Nagy Ervin polgármesterként ugyanúgy üres senkit ad, mint Kovács Lehel adófelügyelőként, Fekete Ernő grófként, Ónodi Eszter örök sértett, kéjsóváran kielégítetlen özvegyasszonyként. Vagyis szép kis állatsereglet ez előttünk, letaglózó, hogy feltehetően mi is részesei vagyunk.

Zsámbéki Gábor A mizantróp előadásával ugyanebben a teátrumban segélykiáltásként dörgölte az orrunk alá, hogy ebből a világból ki kell vonulni, nem lehet elviselni, mert annyira felgyülemlett benne a mocsok. Most Bouvard és Pécuchet is magukra maradnak egy kisvárosban, tekintélyes kudarcmennyiséggel a hátuk mögött, dekkolnak tanácstalanul, de mint Sziszifusz a kőgörgetésnek, nyilván ők is megint nekifognak a világmegismerésnek.

Olyanok ők, mint özvegy Varsányiné, aki Örkény egypercesében a pusztító háború után nem adja fel, hozott szalonnával egérirtást vállal. Hát majdnem ott tartunk, mint Varsányiné állítja a Katona produkciója. Ez csak azért nem annyira lehangoló közlendő, mert sajnos többségünk már tud róla. És Varsányiné, meg Bouvard és Pécuchet valahogy úgyis továbbviszik az életet.

2011. május 16.