A kor erkölcse lelkünkbe hatol

A mizantróp tétje most nagyobb, mint máskor. Mert az, hogy valaki nem bírja elviselni az őszintétlenséget, az üres fecsegést, az ostoba pletykáriumot, a celebkultúrát, a hízelkedést, a törtetést, a pártfogók révén bejutást az „udvarba", a korrupcióval megnyert pereket és így tovább - nem korfüggő. Mindig van ilyen ember, bár nem túl sok. Baj akkor keletkezik, ha az illető képtelen tartani a száját, ki kell mondania, amit gondol. Alceste tisztában van a természetével („nem tudok uralkodni nyelvemen"), és azzal is, hogy teher a környezetének - a barátai kínosnak találják, a konformisták kiröhögik -, sőt önmagának is. Alceste elszigetelődik, kiúttalanná válik, magára marad. A helyzet akkor fordul borzalmasra, amikor törvény dönti el, melyik verset kell jónak (vagy rossznak) találni, az esztétikai kérdésből hatalmi kérdés lesz, törvény elé lehet idézni azt, akinek más a véleménye. A törvényt azok hozzák, akiknek nincs saját véleményük, következésképp üldözik és szankcionálják azokat, akiknek van. Egy Alceste típusú független értelmiségi ezek után joggal érzi úgy, hogy ki kell szaladnia a világból.

Zsámbéki Gábor rendezésében a Katona József Színházban Ujlaki Dénes játssza a Becsületbíróság tisztjét. Mindössze három mondata van, és a harmadik csak a második nyomatékosítása, a parancsé, mely szerint Alceste-et haladéktalanul beidézték. Ujlaki zseniális. Ahogy zsinóros bocskaijában monumentálisan, megközelíthetetlenül, riasztóan rideg mosolyával elterül a fotelban, maga a hátborzongató felsőbbrendűség. Hatalom, hivatal és számonkérőszék egyszerre. A többiek levegő után kapkodnak, kivéve Acaste és Clitandre, akik szolgálatkészen körülzsongják, aztán alázatoskodva kísérik a kijáratig, csak utána robban ki belőlük a káröröm azon, hogy Alceste-et eljárás alá vonták, mert nem tetszett neki az udvari költő verse.

Az udvari költőt, Oronte-ot Máté Gábor alakítja pompásan. Nem egyszerűen sunyi alakról van szó, aki a hízelgésből azonnal pimaszságra vált, mihelyt kritikát kap, ez az öltönyös Oronte kisszerű krakéler, kakaskodik, lökdösődik, gáncsot vet Alceste-nek. Stok dilettáns - Várady Szabolcs szonettfordítása eldöntötte, hogy Oronte fűzfapoéta, amit Molière után Szabó Lőrinc inkább csak lebegtetett -, viszont eminens cenzor. Sértett távozása előtt fölméri a terepet - „Hogy nézett ez körbe?", szúr be egy mondatot az előadás Philinte szövegébe -, s mivel a terep maga a színház, tudni lehet, mit jelent a fölmérés. Bagossy Levente színpada nem hangsúlyozza a színházat, csak hagyja működni. A darab színhelye az otthon, és a színészeknek a színház az otthonuk, belakják, körbemennek a nézőtéren át, a kapcsolótáblákon ők kezelik a fényeket - első belépésekor Oronte kapcsolja föl a reflektorokat, a végén majd nyilván ő fogja lekapcsolni is őket, miután bezáratta a színházat: „Ami estéről estére folyik, / véget vetünk ennek a vircsaftnak itt!", mondja a kiigazított Petri-fordítást, és kinéz a nézőtérre -, ők tologatják át színváltozáskor a „raktárban talált" bútorokat, engednek le trégereken vásznakat térelemek gyanánt, díszleteznek, helyszínt jeleznek, mintha próbálnának, és közbeszólt volna a pénzelvonás, akár a főpróbahéten elromlott kazán miatt a hideg. Van ebben valami esztétizált dac a körülményekkel szemben.

Az egyik jelenetben Oronte felszólítja Célimène-t, hogy válasszon közte és Alceste között. Ónodi Eszternek csak a karja nyúlik be egy fal mögül. A párbeszédük alatti fojtott dulakodás intimitása nem hagy kétséget kapcsolatuk természete felől, legföljebb annak pillanatnyi állapota kétséges. Ónodi komplexen ábrázol, nem kacér vagy frivol nő, aki képtelen lemondani a társaságról és a hódításról, ám „valahol" kötődik Alceste-hez; ő az életproblémákat elutasító életformába van mélyen beágyazódva, nem tud és nem akar elszakadni a felszínességtől, az álságtól, ráadásul elég okos, hogy ezzel tisztában legyen. Sőt azzal is, hogy a kínos lelepleződés - Ónodi a levél helyett hanghordozóra vett ráolvasás alatti bisszig gyötrődést markánsan hozza premier plánba - sem fogja változásra késztetni. Erre utal Alceste, amikor azt mondja neki, hogy „a kor erkölcse lelkedbe hatol".

Erről van szó Zsámbéki rendezésében, egy korrupt állami intézményekre, áltekintélyekre, politikai kliensekre és megélhetési dilettánsokra épülő, értékvesztett korról, amely beépül a mindennapokba, eltorzítja a jellemet, és megmérgezi az emberi kapcsolatokat. A mai környezet hangsúlyosan hétköznapi, Szakács Györgyi ruhái nem középosztálybeliek szalontársaságát öltöztetik, hanem átlagos egzisztenciákat. A pénzével hivalkodó Acaste-nak finomabb az öltönye, de Takátsy Péter nem a finomkodót, hanem a kisszerű nagyképűt láttatja benne. Elek Ferenc Clitandre-ját sem a disztingvált sznobizmus, hanem a bunkóság jellemzi. Vajdai Vilmos és Kiss Eszter - ők nem szerepelnek az eredetiben - két avantgárd pozőr. Fullajtár Andrea Arsinoéja extravagáns fontoskodó kékharisnya a sortjában. Éliante és Philinte szelídebb konformista, Tenki Rékán látszik valami érzékenység, Kocsis Gergely érdekstréber, különben nem kuncogna Oronte marhaságain. Mészáros Béla Célimène blazírt macsó inasát, Tóth Anita pedig Alceste egyetlen hívét játssza, egy csodás kis női manót, aki pánikba esve kuporodik a fotelba a rémülettől.

Fekete Ernő a valóság elől sarokba, sufniba, Bachba menekülő Alceste-je „veleszületett vitakészségének" áldozata. (Ez a kifejezés is egyike Várady Szabolcs finom kiigazításainak.) Valaki, aki zsigerileg nem bírja elviselni a mindent uraló erkölcsi és szellemi silányságot. Súlyos, egyszerű, tökéletes alakítás. A végén összepakol egy kis targoncára - lavór, lécek, festékvödör, teáskanna, írógép, de könyv egy szál se! -, és kivonul a világból. „Itt élni kín, itt élni gyötrelem! / Ennél a sivatag vonzóbb haza nekem!" Petrinél még a „zsiványok dzsungeléből" menekült az emberektől - ahogy Philinte mondta ott: „körükön kívül" -, itt már a „pusztaságba". Fából tákolt kunyhóban látjuk, kis tűz mellett, pokrócba csavarva, önkéntes száműzött, körülötte sötétség, a semmiben álomszerűen lobog Célimène színes sálja (a nő első belépésekor ventilátor lobogtatta a kezében), a másik oldalon föl-földereng a titokban szerelmes nő, Tóth Anita elérhetetlen arca, távolabb Philinte és Éliante jobb híján édes kettősének csöndes játszadozásba feledkező boldogság-alternatívája. És az egész fölött zeng a becstelenek, a győztesek, a skrupulus nélküliek röhögőkórusa.

Végtelenül szomorú és elkeserítő, nagyszerű előadás. Azzal, hogy megszületett, erkölcsi erővel ellent is mond a jelen és a jövő perspektívátlanságának. 1988 novemberében a Katonában Székely Gábor rendezte A mizantrópot. Négy hónappal később, a huszonhetedik (!) előadás után azt írtam egy „újranéző" kritikában, hogy értem Alceste döntését, amikor azt mondja: „El kell futni - nekem itt nincs helyem." Azt is írtam, hogy Székely Gábor „előre látta a viszonyaink között egyre inkább elhatalmasodó mentálhigiéniai romlást". Ez volt a hattyúdala ott, 1989 júliusában megvált a Katonától. Igazgatóként Zsámbékinak is ez A mizantróp az utolsó rendezése a Katonában. Megrendítő búcsú. De nem búcsú, nem lehet és nem is lesz az. Maradni kell elszántan és dühösen, mert a világot nem lehet az Oronte-okra hagyni, és Zsámbékinak ezt esze ágában sincs megtenni.

2011. február 4.