Hajléktalanok – A MIZANTRÓP

Az otthontalanságot és a hajléktalanságot csak vékony mezsgye választja el a Katona József Színház bemutatóján. S bár mindkét állapot a szó szoros értelmében is megjelenik, valójában a szabad szókimondásban, véleménynyilvánításban a szuverén életalakítást hiába remélő felcsigázott ember, a vesztes moralista lélek árva létbevetettsége ráz meg.

Huszonhárom évvel ezelőtt ugyanezen a színpadon, Székely Gábor rendezésében Cserhalmi György játszotta a címszerepet. Az úri, daliás férfialak helyébe most – Zsámbéki Gábor koncepciója szerint – egy elhanyagolt és máris eléggé elhasználódott fiatal középkorú értelmiségi lépett. Fekete Ernőre kirojtosodott zakót, nyűtt ruhadarabokat adott a mai, lezser jelmezeket tervező Szakács Györgyi m. v. Alceste fütyül az öltözékére, s amikor a Becsületbíróságra kell mennie egy sunyi bepanaszolás miatt, a silány felöltőjéhez egyébként sem passzoló nyakkendőt letépi gallérjáról. Fekete a saját, hiába propagált eszményében: a társadalmi őszinteség és a magánéleti kendőzetlenség ideájában – ködképében? – emésztődő figurát jelenít meg, aki nem törődik a formaságokkal. Tiszta lapokat játszik ki és – ha már egyáltalán ellentmondást – tiszta kontrákat várna. A pakliban nincs benne a taktikázó mellédumálás, a kétszínű udvariaskodás, a stiláris cirkalom. A rendezés Bányai Tamás m. v. világítási effektusaival is kifejezi: a magát nyíltságra, éleslátásra programozó Alceste azonban homályban tévelyeg, mert egy – szinte csakis egyetlenegy – személy kevés ahhoz, hogy fényhozó legyen. Különösen akkor, ha az egyenes viselkedés kérlelhetetlen moralistája ennyire kikopott kevés humorából is, és ennyire képtelen a regenerálódásra az őt érő interperszonális megpróbáltatások, érzelmi viharok közepette.

A szín különböző sávjait, zugait alig találják meg a reflektorok. Ködös, éjszakai foltok takarják a nyitányban az egyértelmű beszédről, álarctalanságról sistergő főszereplő és az őt egyetértő ellenkezéssel, középutat és kiskapukat keresve csitító barátja, a jelleme gyengébb minőségeinek utóbb egyre beletörődőbben engedő Philinte (a ránézvést kissé Alceste-re hasonlító, mégis másképp, jelentéktelenebbül festő Kocsis Gergely) sok mozgással, helycserés támadásokkal és visszatámadásokkal tarkított vitáját. A fénydramaturgia később a mennyezeti lámpák (a színházi lámpapark) kapcsolgatásával, egyre erősebb lux felkapcsolásával tör utat magának, hogy a befejezésre ismét félsötétbe, sötétbe vesszen a látvány.

Fekete Ernő világítóan sápadt, kiolthatatlan belső tüzű prófétája tiszteletre méltó makacsságot tanúsítva fordul szembe a világgal, a szokásrenddel. Nem a „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” igéje vezérli. Maga van, egymaga. Nincs külső istene, magasban csillagló ege, csak odabenn, szívében-tudatában ama erkölcsi törvény. Kálváriájáért, bukásáért részben magát kellene okolnia, mert képtelen szót érteni az egyetlen neki teremtett lénnyel – szerelmével, a fiatal özvegy Célimène-nel –, aki nem csupán a mizantrópiára (az embergyűlöletre) fogékony, hanem önmaga teljes életének szeretetére. A másik ember szeretésére, a fiatalság és szerelem szeretésére. Ebből Alceste-nek mindössze csökevényesen jutott. Az ideaember fogyatékkal él: szeretetét, szerelmét akkor lenne képes kimutatni, ha etikai világmodelljét már megvalósulni látja. Fekete Ernő mindinkább magába húzódó, csatát vesztő figurája mellett Ónodi Eszter nagyvonalú tartózkodással, dús eleganciával játssza a kritikus nyitottságról és érzelmi telítettségről le nem mondó, gyász-képzeteket keltő fekete ruháiban is sugárzó, érzéki nőt.

Zsámbéki minden ízében alaposan kigondolt és megkomponált előadást alkotott. A jelentékeny dramaturgi beavatkozásokat Török Tamarával és az irodalmi munkatárssal – Várady Szabolcs m. v. – karöltve végezte, Petri György szikével írt fordítását használva. A mizantróp kivetette magából a szünetet: a kelepcedráma fokozódó szorítása nem szakítható meg és nem enyhíthető. Ez is magyarázhatja, hogy a vígjátéki összetevők lehorzsolódtak, főleg Máté Gábor a költő pózában tetszelgő Oronte-jának (Alceste ellenlábasának) szonett-felolvasási nevezetes jelenetére és a mellékkarakterekre maradtak. A simulékonyság, tétovaság mögül akciózó Máté tökéletes analizálója az embergyűlölő gyűlölőjének. A kisebb karaktereket – köztük a jelen változat számára teremtetteket – a színészek ugyancsak kikezdhetetlen precizitással, beleérzéssel oldják meg: Tenki Réka az Alceste iránti kislányos szerelmét aktivizálni hiábavalóan igyekvő Éliante-ot, Fullajtár Andrea Célimène szemforgató, ingerült, kékharisnya barátnőjét, Arsinoét, Tóth Anita Alceste parányi védencét, Flipote-ot, Kiss Eszter a néma felháborodás pusztító szolgalelkét (Ariste nője). Takátsy Péter a gonosz piperkőc Acaste-ban, Elek Ferenc az önelégült pohos Clitandre-ban, Vajdai Vilmos az echte művész Ariste-ban leli meg a Célimène udvartartását kitevő, fényképező-hangrögzítő mobiltelefonnal hadonászó senkiháziak szélsőséges lejáratástól mentes egyensúlyát. Ujlaki Dénes, a Becsületbíróság fenyegető feketébe burkolózott tisztje főszerephez méltó súllyal ejti ki a kérlelhetetlen tetemrehívó alig öt-hat szavát jelenése alig egy percében.

A rendezői rokonszenv egyértelműen, de nem minden él nélkül Alceste oldalán van. (Talán abban is lenne igazság, hogy Zsámbéki Gábor ma kissé egykori színházvezető társa, Székely Gábor kemény fejével is gondolkodva hozta létre a premiert.) Kiváló az előadás gerincének építkezése. Bagossy Levente m. v. kopár, kongó, kibontott díszletét műteremként értelmezhetjük. Célimène bizonytalan funkciójú stúdiójának szerény számú, szétszórt bútorai antropomorf elszenvedő viselkedésre képesek. A háziasszony pipereasztalkáját, melynek tükrére a portréját is felragasztották, szétdúlja, összetöri, festékszóróval mázolja be a Célimène ellen felgyülemlő indulat. Fotóját megsemmisítik, hamuvá égetik, folyadékkal keverve egy fehér függönylepelre hintik. A drapéria színházi függönyként lóg a feltárt színpadi masinéria terében, de az iránytalan indulat nonfiguratív absztrakciójaként, festői vászonként is hat a kvázi-műteremben. Mészáros Béla mint tetovált fickó itt már nem a tulajdonos inasa: inkább nesztelenül alkalmazkodó asszisztens. Süvölt az otthontalanság, a diszharmónia a képlékeny, kialakulatlan, biztos pontokat nem nyújtó térből. A jelenben való otthonosságukkal hencegők is – bár nem sejtik, nem fogják fel – otthontalanok.

A szerephierarchia értelmezése és pozicionálása itt-ott mesterkélt. Hiszen például miféle „védence” lehet az embergyűlölőnek? De ez a törékeny nőalak mégis nélkülözhetetlen, mert az erkölcsi önvédelem magányába egyedül – s nem a hiába kérlelt Célimène-nel együtt – kivonuló Alceste-nek ő lesz szellemként gubbasztó őrlelke és/vagy siratója. A lim-lomjait egy összetákolt taligán elvonszoló embergyűlölő végül egy kalyibában tengődik, és (ismét a tűz- és fénymotívum) kicsiny forraló nyílt lángjánál melegíti ételét. Hajléktalansága – torokszorító kép – emigráció. Útja nem kiút, de akik nem tartottak vele, azokra majd maradásuk színhelyein vár – az otthontalansághoz hasonlóan át nem látott, illetve szimbolikus – hajléktalanság.

Kor, törvény, közösség nem tökéletesítette, hanem elejtette, megfojtotta a jobbra érdemes, de egyedül, a (rög)eszme által nem boldoguló Alceste-et. Ő meg elfújja a tüzet. Sötét van.

2011. január 29.