A valóság, ahogy létezik

 Az egyik kérdés a „cigánykérdés”, vagyis hogy a mai Magyarország legnagyobb társadalmi traumájának, a cigányság helyzetének meg kell-e jelennie a színházban, és ha igen, akkor a Katona József Színház miért nem írat új darabot erről (vagy miért nem nyúl a problémacentrikus posztdramatikus színház valamelyik formájához), miért Tersánszky Józsi Jenő 1923-as Cigányok című darabját buherálja át. Ez tehát két kérdés. És van egy harmadik is. Ha már Tersánszkyt veszik elő, de csak harmadában használják, hogy egy ponton félbeszakítsák, és a folytatást Grecsó Krisztiánnal írassák meg – volt már ilyen, húsz évvel ezelőtt Kaposváron Csehov Három nővérét is elvágta Jeles András, és a felétől a saját verziójával helyettesítette –, akkor a két rész miért nem illeszkedik, miért kezdődik új darab az előző darab szereplőivel, akik látszólag ugyanazok, valójában azonban teljesen mások, máshogy beszélnek, máshogy viselkednek, semmi közük az eredetihez, csupán meg akarnak felelni a kérdésfeltevés aktualitásának. És ha már, akkor miért bűnügyi esettanulmányként, a publicisztikus felszínen? De ez már a negyedik kérdés.

Vegyük sorra. Igen kevés magyar író van, aki drámaíróként a mai Magyarországon él, és igen kevés színház, amely megkockáztatja, hogy e kevés drámaírót rávegye a konfliktuskeresésre, a közszellem és a közönség irritálására – konfliktuskeresésnek ezt nevezem, mert máskülönben a (társadalmi) konfliktusokat nem kell keresni, azok „az utcán hevernek”. Író és színház egyaránt megjárhatja, ha ellentmond a nacionalista, rasszista, xenofób és homofób ideológiáknak, amelyek nemcsak a hatalmi technikák részei, hanem a köztudatot is mélyen átitatták. Ma újra ajánlatosabb metaforikusan és allegorikusan beszélni, éppúgy, mint a Kádár-korban. A Hamletet s nem kortárs darabot játszani „zsarnokdrámaként”. (Persze, akkor még volt rá füle a közönségnek, ma már nincs, a fülhallás is elkorcsosult, mint a sorok között olvasás.) Ha meg nem a Hamlet, nem a hagyományos dramaturgiával, figurateremtéssel, pszichorealista színészi játékkal, átéléssel adjusztált „örömszínház” kerül elénk, hanem bármi más, ami kiesik ebből a kényelmes, kellemes és megszokott körből, azt eleve fenntartás, értetelenség, elutasítás fogadja. Csak nemrég vendégszerepelt nálunk a Rimini Protokoll Müezzin Rádiója, non-fiction anyagkezeléssel, életekbe vágó társadalmi problémákkal, hiteles civil szereplőkkel, és a tradíciók szószólói (már akik elmentek a Trafóba) érvelés nélkül rásütötték, hogy nem színház.

A Cigányok a Katonában nem pszichorealista drámai színház, hanem a közelmúlt teátrális leletének föltárása, amelyre szimmetrikusan ráillesztenek egy frissítést a jelenből. Lássuk, hogyan fedi egymást a kettő, mit jelentett a cigány akkor és mit jelent most, mit mutatott ebből a színház akkor, és mit mutathat meg most. Tersánszky darabja, bár Kosztolányi azt írta róla, hogy „szigorú irodalmi mértékkel is remekmű”, és szereplőinek „semmi közük az adomák füstös moréihoz, a népszínművek émelyítő selypegőihöz”, egészséges életességével is közel áll a korabeli tucatvígjátékokhoz. A cigány csak folklór benne, csak kocsmai aláfestő zeneként kell a történethez, melyben a banda ifjú és csapodár újházas prímását magához köti erélyes menyecske felesége. A feleség félcigány. Anyja, Harkocsányné ugyan elszólja magát („hogy az Isten nekem is elvette az eszemet, hogy ilyen fekete cigánybandába keveredtem, becsületes polgárasszony létemre”), de ez kedélyesség, nincs jelentősége, gyűlölködés itt elő nem fordul, s ha mindenáron ragaszkodunk a rezüméhez, azt a mulatós számvevő, Kukac úr mondja ki a végén: „Csak maradjunk a demokráciánál. Ez a nap méltó a testvéri vigasságra.” E felhőtlen közéleti és színházi idill jegyében – itt képzeletben elhelyezek egy gúnyosan nevető fejecskét – mutatta be a darabot a Magyar s hét évvel később a Nemzeti Színház.

Ma pedig félbemarad a darab, mert egy maszkos alak a nézőtérről (!) belelő a féltékenységi jelenet közepébe. Igazi action gratuite, se előzménye, se oka, se magyarázata – maga az abszurditás. Ennél ragyogóbb coup de théâtre évek óta nem volt a magyar színházban. Egy cigány ember, a családfő Harkocsány ott marad holtan. És elkezdődik egy mai folklór, à la Tatárszentgyörgy, Léta vagy amit akartok, rasszista gyilkosság, meg ami utána jön, helyszíni töketlenkedés, dilettantizmus, nyomeltüntetés amatőrségből vagy szándékosan, majd továbbgyűrűzve: az „esetet” követő nyomozati, politikai és közéleti manipulációk, bunkó rendőrökkel, beszart nyomozóval, cinikus kisebbségi politikussal, rózsadombi idealista liberális újságírónővel, okkal-ok nélkül cigányozó lakossággal, és persze magukkal az áldozatokkal, a cigányokkal. Hogy ezek azonosak-e a vagy sem az „első felvonás” cigányaival? A lehető legrosszabb kérdés. Persze, hogy igen, és persze, hogy nem. Ők ugyanazok, csak mi látjuk másképp őket. „Ők kézzelfogható igazságok – írja róluk Kosztolányi –: szmokingjukban is rejtélyes egyiptomiak, mézesmázosak és kotnyelesek, cserfesek és ravaszak, pipogyák és kedvesek, hajlékonyak, mint a macskák, és alattomosak, mint a kígyók.” A  Katona színpadán ellopják a halottat, teátrálisan siratják, nem engedik fölboncolni, könyörögnek, szitkozódnak és kezet csókolnak érte. Alázatoskodnak és számonkérik a jogaikat. Kezelhetetlenek. „Ránk hozták a bajt. Azzal, hogy vannak” – mondja a darab egyik szereplője. „Ne cigányozzon – mondja egy másik. – Nem gyűlölködés a téma.” De bizony az.

A Katona-változat nem drámai mélyfúrás, hanem a Tersánszky-sztereotípia mai változata. Találó tükrözés. Pontosan annyi, amennyit a „cigánykérdésből” a magyar színház elbír. Grecsó helyzetfelismerése tökéletes, és bitang jó mondatokat ír. Neki is, illetve a Nyomozónak van egy markáns rezümé mondata a cigányok „felé”: „Ha nem létezne a valóság, ahogyan létezik, én is magával tartanék.” A színpadi –  buherált – valóság az ötletgazda és rendező Máté Gábor leleménye. Merő stilizáció a díszlet (Cziegler Balázs) és a jelmez (Füzér Anni). Az első részben hófehér falak között steril folklórban és színesre pingálva páváskodnak a szereplők, és Takátsy Péter pantomimjára húzza a hangszer nélküli banda. A gyilkosság után fekete vérpatakok csorognak körben a falakról. A második részben többdimenzióssá válnak a Katona-módra, a jelenlét erejével egyénített portrék: Szirtes Ági szilaj törzsi hagyományőrzője (Harkocsányné itt cigány lett), Szacsvay László ravaszkás családfője, Keresztes Tamás és Kovács Lehel könnyed, illetve sűrű fiatal cigányai, Pálmai Anna büszke feleség-Szidikéje, a mára elkurvult kasszírnőt alakító Pálos Hanna, a Rajkai Zoltán mulatós Kukac urából átképzett vérrasszista, Bán János mint alkoholista orvos, Fekete Ernő mint megúszásra játszó, dörzsölt Nyomozó, Bezerédi Zoltán mint frenetikusan gátlástalan cigány politikus, Kiss Eszter mint valóságidegen liberális, Takátsy Péter mint a második részre doktorált Kakuk Marci (és Tersánszky-embléma).

A lényeg nem az, hogy Tersánszkynak szerves folytatása-e Grecsó, hanem a vizonyunk e kétféle „nemzeti folklórhoz”. Hogy számunkra mi a valóság – a való és a pszeudo világban (a színházban). És a valósággal tartunk-e azt a kellemetlenséget is beszámítva, ahogy létezik. Gondoljunk erre, mielőtt megítéljük a Katona „toldalékoló” előadását.

Koltai Tamás, ÉS, 2010. október 29.