WEÖRES ÉS FEKETE
A Katona József Színházban nemrég mutatták be Weöres Sándor nagyszerű filozofikus tréfáját, A kétfejű fenevadat; a színház harmadik, legkisebb játszóhelyén, a Sufniban pedig Fekete Ernő válogatásában és előadásában harminc Weöres-verset hallhat, és még inkább láthat a néző.
A Mennyekbe vágtató prolibusz ugyanis nem annyira pódiumest, mint inkább monodráma. Ebben a drámában azonban nincsenek biográfiai tények, életrajzi jegyzetek, nincsenek külső, magyarázó szövegek. Szavalóesteken a leggyakoribb eljárás, hogy az előadó két segédegyenessel dolgozik: az egyik természetesen a versekből áll össze, a másik pedig a költő élettörténetéből, sorsából. Vagy az életrajz egy-egy pontját világítják meg az odaillő (vagy annak tartott) szövegek, vagy fordítva, a versek szavalása közben tesz a színész látványos mozdulatokat kifelé, az életrajz és a referencia irányába. Itt más a helyzet. Ez a vers drámája.
Nyilván Weöres életét és életművét is fel lehet így dolgozni, lehetne kezdeni a nagyszerűÖnéletrajz című szonettel („Mi történt volna: ez volt életem. / Csukott szem. Nyílt száj. Állandó csoda.”), aztán jöhetne a csöngei gyerekkor, a csodagyerekség, a belső és a külső utazások és így tovább – mindez azzal a deficittel, hogy a költőnek igazából munkarajza és nem életrajza van. Fekete Ernő egészen máshol látja a téteket. Máshogyan látja Weörest.
Weöres fiatalon is öregember, és idősen is örökgyerek tekintete van. Némiképp olyan ő, mint a filmbéli Benjamin Button, aki öregen születik meg, hogy aztán egész életében „visszafelé” éljen és csecsemőként haljon meg. A világra való rácsodálkozás és a búcsú a világtól Weöresnél összesodródik, és ez lesz az origó Fekete számára is. Az est narratív váza rizomatikus: nem előrefelé, vagy ennek ismeretelméleti reciprokjaként visszafelé halad az időben, hanem más törvények és logikák mentén létesül a szöveg. Nincsen egyetlen idő, hanem idők vannak: örökkévalóság és pillanat. Ezek persze veszélyes határértékek: a végeredmény vagy az abszolút, vagy a banális lesz. Fekete Ernő a vers születését állítja a középpontba, ezzel egy abszolút banális állapotnak ered a nyomába.
Az előadás során először a hang születik meg. Rádiófelvételen szaval Weöres. Jóformán a hang nemét is nehéz eldönteni, nemhogy az életkorát. A díszlet egyszerűen berendezett lakószoba. Mint egy felnőtt ember gyerekszobája. A fekhely szépen megágyazva, éjjeli szekrény, két szék, egy himbálódzó lámpakörte. Ideérkezik (haza) Fekete Ernő, hogy elkezdje harminc versből összefűzött monológját. A szavalások között állandó mozgások, elválasztó mozdulatok, átöltözések, kellékcserék, világosítási váltások vannak. Az egyik legtalálóbb színpadi játék az, amikor bedobnak az ablakon egy üveg bort Weöres kezébe. Ez egy közkeletű Weöres-anekdota színrevitele, melyet legutóbb Háy János írt meg megkapó esszéjében. Történt egyszer, hogy Weörest bezárta otthonába felesége, Károlyi Amy. Weöres megszomjazott, azonban nem tudott kijutni a szobából. A ház előtt dolgozó munkásokat megkérte, hozzanak néhány palackkal (maguknak is), Weöres pedig, aki az emeleti szobában gubbasztott, egy madzaggal felhúzta, szó szerint benyakalta a Zöldszilvánit.
Az előadás igazi ereje a sűrűsödés, a rezonancia erősödése. Weöres költői optikája a földtörténeti koroktól a csillagos égig látott el. Poétikájában a legprimitívebb indulatszavak, a ragok, a nyelv sara az egyik teremtő közeg. A másik pedig az éteri-szubtilis, a megfoghatatlan, áttetsző transzcendencia. A földtörténeti rezonancia érzetét csak erősítette, hogy a Sufni mellett-alatt elhaladó hármas metró időnként megremegtette a stúdiót, a legjobb dramaturgiai pontokon szólva bele az előadásba. Ami ennél valószínűbb: Fekete Ernő reagált mindig úgy a metróra, hogy az ellenkezője látszódjék.
Végül a cikk címéről. Amikor e sorok írója leért a Katona büféjébe, egyszercsak beugrott neki a cím: Weöres és Fekete. Egész előadás alatt drukkolt, hogy ne találja ki más. Éppen ezért, miután hazaért, rögvest nekilátott a cikknek. Előtte azonban elolvasta Fekete Ernő néhány sorát a Katona honlapján: „De ha nem ragaszkodunk idézethez, akkor lehetne Weöres és fekete (az utóbbi szigorúan kisbetűvel), mert a költő hatalmas életművéből mások valószínűleg más verseket emeltek volna ki; ez a közel egy órás válogatás én vagyok.” Én maradok a nagybetűnél.